Mostanra elértem azt, hogy a prózámban is őszinte tudok lenni – erről beszélt lapunknak adott interjújában Gergely Ágnes. Az idén 86 éves költőnőnek ezúttal verseskötete jött ki, a Még egyszer Firenzébe bemutatóját november 12-én tartották. Családja története mellett kérdeztük az őt visszautasító Bacsó Péterről és arról is, menedéket nyújtottak-e a világirodalmi fordítások.
– Új verseskötete most jelenik meg Még egyszer Firenzébe címmel, és egyébként is főleg költőként ismerhettük. De írt regényeket, memoárt is, olyanokat, mint a Két szimpla a Kedvesben, A tolmács és a Stációk. Korábban viszont említette, hogy a regényeivel nem volt teljesen elégedett, nem érezte elég őszintének őket. Versben könnyebben jön az őszinteség?
– Feltétlenül jobban. Mostanra, azt hiszem, elértem azt, hogy a prózámban is tudok őszinte lenni. Amit nem úgy értek, hogy túlságosan kitárulkozó. Hanem egyenes. Az a legfontosabb. Semmi görbe gondolat.
– Prózát írva lefoglalja az embert, hogy a valós ihletésű dolgokat is fikcióvá kerekítse?
– Nem, én nem bánom, ha valóságos marad. Nekem olyan szép és érdekes életem volt – bocsánat a múlt időért, de hát a nagy része mögöttem van –, annyi érdekes történt velem, tragikus és jó is, hogy nyugodtan beszélhetek róla. Akár egyes szám első személyben is. Azért írok, mert kaptam Istentől vagy a sorstól ezt a tehetséget, és valamit kezdeni kell vele. Azt hiszem, ezzel nagyjából mindenki így van.
– Mondta már azt is, hogy a munkával szerez jogot a túlélésre. Írni fog addig, ameddig csak teheti?
– Hát, Örkény István is írt a halálos ágyán is még. Ez az optimális cél.
– Új kötetének nyitánya az Első versem címet viseli, és az első versszak 1946-ra, a második-harmadik pedig 2017 novemberre datálódik. „Ha egyszer már a puskatussal / a férfit fejbe vágták / hát dobják le a Tajgetoszról / az özvegyet s az árvát”. Felteszem, édesapjára utal, akit elhurcoltak Mauthausenbe.
– Valóban. És hogy egy 12 éves gyereknek ilyen gondolatai legyenek! Úgy bámultam, amikor megtaláltam ezt a verset. Valahol rejtőzött. A gondolat felnőttes, eléggé tragikus. Amikor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy apám nem fog a háborúból visszajönni, akkor már éreztem: vele minden elveszett. Én nagyon apás voltam. Anyámat is rajongásig szerettem, de valahogy apám természetét örököltem. Szüleimnek gyönyörű házassága volt. Rövid, persze hát a háború elvitte a nagy részét. Egyetlen konfliktus volt köztük: apám a Dunántúlért rajongott, anyám az Alföldért. Úgyhogy folyton úton voltunk, egyszer Endrődön, máskor Zalaegerszegen. Apám a Zalai Hírlap felelős szerkesztőjeként dolgozott. Rendkívül szerette egész Zala megyét. Minden vasárnap a hatalmas lapáttenyerébe fogta az én kis gyerekkezemet, és mentünk. Valahova elvonatoztunk, onnan lestük a zalai dombvidéket. De én az Alföldön érzem otthon magam elsősorban. Ott születtem Endrődön, biztos ez is számít, nagyon kedves falu. Több jóbarátom él ott ma is, tanárok, könyvtárosok. Nagyon szeretek hazamenni. Nekem csak az apai családom értelmiségi, az anyai nagyapám, Fenákel Fábián suszter volt. Nagymamának meg akadt egy kis földbirtoka. Nem nagy, harminckét hold. Ezt viszont az unokaöccsei elkártyázták. Ezen én nagyon jót nevettem később, mert eszembe jutott, hogy ha nem kártyázzák el, én kulák lettem volna a Rákosi-rendszerben.
– Ebből a kettős családi kötődésből fakadt, hogy úgy érezte, vasmunkásként is megállja a helyét, de az értelmiségi pályával sem akadhat gondja?
– Igen, nagyon jó nekem ez a kétféle gyökérzet. Így könnyebben otthon érzem magam minden társadalmi közegben, falun és városon, Dunántúlon és Alföldön is.
– És tényleg úgy gondolta 12 évesen, hogy nem érdemes tovább élni, ha az apja nincs többé?
– Erre nehéz válaszolni, mert nem vagyok szuicid alkat. Soha nem akartam öngyilkos lenni, mert nem a mi dolgunk, hogy döntsünk az élet végéről. Inkább így mondanám: a gyereknek két szülő kell. Sokáig voltam tanár, szinte egész életemben. Vagy fő-, vagy mellékállásban. Láttam is, hogy nem jó, ha egy családban nincs apa, felborul az egyensúly. Velem is ez történt.
– Vallásos érzületből tartja, hogy nem a mi dolgunk eldönteni?
– Talán hitből, mondjuk így, nem egészen vallásos érzületből. Igen, nem a mi dolgunk dönteni.
– Idén került mozikba az F. Várkonyi Zsuzsa regényéből született Akik maradtak, benne ugyanezzel a történettel: a túlélők, akiknek meg kell birkózniuk az áldozatok, családtagjaik emlékével. Egy élet alatt sem lehet, felteszem.
– Még megjegyzem itt azt is, hogy nem szeretem ezt a holokauszt szót. Egy tömeggyilkosságot nem fényekről, „égő áldozatról” kellene elnevezni. Le is egyszerűsíti az emberek gondolatvilágában az egészet. Sablonokká válik minden. Auschwitz is. Nagyon pártolom azt, hogy az emberek menjenek el, és nézzék meg ezeket a táborokat. Megváltoztatják a gondolkodásmódunkat. Voltam Mauthausenben, állítólag apám ott halt meg, de ez sem biztos. Kőszegen látták őt utoljára.
– Pedig pár éve mesélte, hogy miután ön megírta a memoárját, jelentkezett valaki, és azt mondta, az ő apja együtt volt Mauthausenben az önével. Beazonosítva az egykori fogolytársban Guttmann Györgyöt, az ön édesapját.
– Igen, tényleg. Azt mondta, ez egy szürke füzetben volt leírva, de azt sajnos elvesztette. Így kevésbé tűnt bizonyító erejűnek. Nem az, hogy ne hinnék neki, de hát ki tudja, lehet, hogy összetévesztette apámat valakivel. Érdekes egyébként, hogy ott voltak vele Mauthausenben azok is, akik segíteni akartak, próbáltak apámnak állást szerezni. Keresztények, akik a jóindulatuk miatt kerültek oda. Azért, mert emberek voltak.
– Pályája elején, a hatvanas években még azzal adták vissza a verseit, hogy nem elég közéletiek. Azt hinné az ember, épp ezt várták volna pedig. Király István pedig közölte, hogy sosem lesz önből költő.
– Az csúnya volt. Rákérdezett, Fenákel Judit a rokonom-e, majd a válasza arra, hogy az unokatestvérem: akkor sem lesz költő. Ez az „akkor sem” megmaradt. Aztán találkoztunk még egyszer a mátraházi akadémiai üdülőben szilveszterkor. Király éjfélkor odajött koccintani, és azt mondja, nem bántottam én meg magát valaha valamivel? Hát azt mondta, nem lesz belőlem soha költő. Mire ő, hogy „akkor igyunk az én tévedésemre.” Az imponált, hogy belátta legalább.
– Nem volt azért nehéz tovább menni egy-egy ilyen lesújtó ítélet után?
– Hát dehogynem. Körülbelül 15 évig tartott, amíg én nem kaptam jó kritikát egyáltalán. Elkezdtem a pályát 63-ban, megjelent az első könyvem, de az első komoly kritika, ami költőszámba vett, 78-ban jelent meg.
– Ennek mi volt az oka?
– Azt nem tudom.
– Pedig már az ötvenes évek végén fordított és írt is olyan írókról, mint mondjuk Dylan Thomas.
– Érdekes, hogy a fordításaimmal soha nem volt problémám. Nem tudom, mi az oka ennek. Pályázatot is nyertem ötödmagammal a Nagyvilágban, nem sokkal a forradalom bukása után. Ott nem Dylan Thomasszal, hanem Audennel indultam. Nagyon szerettem, mert a leglíraibb dalban is tud erőteljes, sőt gonosz lenni.
– Menedéket is nyújtottak ezek a világirodalmi fordítások?
– Menedéket, igen, ez jó szó rá. Védték az embert a fordításai. Ha az ember három-négy komoly költőt lefordított, már nem lehetett semmibe venni. De fordítottam prózát is, Dylan Thomastól például Az író arcképe kölyökkutya korából címűt. Nem sikerült túl jól, nem tudtam még elég jól angolul. Emlékszem, az asztal alatt feküdt egy részeg ember, körülülte egy fiatal társaság, és egy gyanús erkölcsű nő azt mondta neki: „you are pulling my leg.” Ebből lett nálam, hogy „maga húzgálja a lábamat”, mert nem ismertem az „ugrat engem” kifejezést. És hát lett volna értelme úgy is. Sok ilyen tévedésem volt. Ezt szerencsére már a második kiadásban javítottam.
– Azért a közéleti költészet sem áll távol öntől. Vegyük csak a Küldöttség Enceládónál című verset, abban írja: „Az ön történetíróinak/ az a tévedése, hogy a szikrát / pontosan a tűz fölé, a vízcseppet / középütt a csap alá képzelik.” Sosem lehet előre látni, mikor lesz elég?
– Nem lehet előre kiszámítani. Én sem tudtam soha.
– Sokan mondták, ’87–88-ban nem gondolták volna, hogy pár év múlva jön a rendszerváltás.
– Én is azt hittem, hogy már nem fogom megérni. Hogy ez kitart még jó darabig. Az ember így érzi. A háború alatt is azt éreztem, hogy soha nem lesz vége. Öt év volt, de huszonötnek felelt meg. Rákosi alatt szintén ez motoszkált bennem, nagyon kétségbe voltam esve. A háború után adódott három jó év, az tarthatott volna tovább. Meg ’56- ból szép volt az első néhány nap.
– Azt utóbb nem bánta meg, hogy nem lett végül színésznő? Annak jelentkezett volna eredetileg, csak nem vették fel.
– Sokáig bántam, hiszen előadóművész akartam lenni, énekeltem is dr. Sipos Jenőnél. Verseket pedig ma is mondok kisebb közösségekben. A zene, a költészet nekem nagy vigasztalás volt. Ez jó szó.
– Azoknak meg tudott aztán bocsátani, akik nem adtak önnek lehetőséget? Bacsó Péter sem könnyítette meg annak idején a dolgát, mikor ő még hűen szolgálta a rendszert.
– Egy darabig az ember haragszik, de én nem tudok sokáig. Bacsó valóban politikai ügyet kreált akkor, miközben én 17 voltam, egyáltalán nem politizáltam. Sok embert elvágott akkoriban. De nincs bennem harag. Vérengző volt, aztán átfordult az ellenkezőjébe, és nagy bírálója lett a rendszernek. Én nem lettem színész, de tanár igen. A katedra is színpad, onnan is lehet emberekre hatni. Egy darabig újságíró akartam lenni, hogy apámat kövessem, de rájöttem, hogy a stílusom nem elég könnyed hozzá. Írtam inkább verseket, aztán szépprózát, esszét is. Beletanultam.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/47. számában jelent meg november 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/51-52. számban? Itt megnézheti!
