Idén is kiosztják a Libri irodalmi díjat, sorozatunkban pedig rövid beszélgetéseket közlünk a jelöltekkel. Péntek estig még szavazhatnak kedvencükre. A mai kérdezett: Darvasi László, A magyar sellő írója
– Mit gondol, a válság utáni világ ugyanolyan lesz, mint előtte?
– Nem gondolok túl nagy, jelentősebb változással. Egyrészt, az ember önvédelmi reflexe, a felejtés működni fog. Másrészt a fiatalabb évjáratokat, akik majd, illetve mindjárt átveszik az úgynevezett stafétát, kevéssé érintette a történet. Kisebb érintettség, kevesebb emlék, kevesebb trauma, néhány év múlva majd az lesz kis homlokráncolással, hogy, aha, az a járvány, amitől úgy megijedtünk, hanem aztán. Én még arra is gondolok, hogy ezt a mostani ijedséget is el fogjuk felejteni. Beszéljünk öt év múlva, és dörgölje az orrom alá, ha nem így lesz.
– Mi lehet az irodalom szerepe a mostani helyzet megértésében, átvészelésében?
– Nem kívánnék semmiféle különösebb elvárást látni, illetve nem hinném, hogy az alkalomhoz illőbb szerepet kellene az irodalom számára kreálni. A művészet régen ábrázolta és bemutatta már az ilyen-olyan járványok történeteit, megmutatta az emberi viselkedés kétes vagy önfeláldozó természetét a problematikusabb vagy katasztrofális helyzetekben, és például egy karanténban néhány száz éve találták föl a modern novellát. Talán többet olvasnak az emberek. Talán megsínyli a történetet jó néhány házasság, párkapcsolat, könyvesbolt és kiadó. Viszont lett egy új főhős. Megint lett, mert már különben volt. A futár. Hát nem? Mindjárt lesz róla film, regény. Ja igen, és hát a maszk, mint új emberi kellék. Egy újdonság van talán, a globalitás élménye. Hogy az egész világ érintett. De ebből is csak az következik szerintem, hogy majd az egész világ fog felejteni.
– A Magyar sellő egyebek mellett a normalitás elvesztéséről szól. Most, amikor a normalitás épp felszámolódik körülöttünk, mi a személyes stratégiája a helyzet átvészelésére?
– Az én életem nem nagyon változott. Ülök itthon, és dolgozom. Ezt-azt, drámák, mesekönyv, nagyregény, novellák. Kis barátaim jönnek, kopogtatnak, a tárcák. Többet dolgozom, mint bármikor. Háromszor annyi a fölkérés, Kohn te most panaszkodsz, igen, panaszkodom, mert mindenkinek az eszébe jut valami. Valami fontos. Valami revelatív, viszont csapdosgatni a másik csiribirijét a csalánnal. Úgy vészelem át különben, hogy néha csalok. Leereszkedem, és kerékpározom a vidéken. Óvatos séta naplemente idején. Azért nem nagyon ugrálok. Kingámmal pingpongozunk az ebédlőasztalon, percekig nem esik le, a vírus pedig beledöglik a gyönyörű katatóniába.
A sorozat korábbi részeit itt találják. Péntek estig még szavazhatnak kedvencükre:
1. Babarczy Eszter – „A járvány az élet törékenységére mutat rá”
2. Nádasdy Ádám – „Mint egy rémes vihar, ami lefújja a kéményt”
3. Grecsó Krisztián – „Most kellene az inger, nem fél év múlva”
4. Láng Zsolt – Bolyainak volt bátorsága belépni az ismeretlenbe
5. Závada Pál – Hajlamosak vagyunk a történelem tanításait úgy fogadni, mintha egy regényben olvasnánk
6. Tóth Krisztina – Vissza kell térnünk valami egyszerűbb, puritánabb élethez
7. Péterfy Gergely – „Máshogy olvasod Camus-t és az Íliászt”
8. Bodor Ádám – Az ember ösztönösen felejt, a járvány elmúltával azt gondolja, úrrá lett fölötte
9. Barnás Ferenc – Ez a krízis felszabadítóan hathat az egyes emberek életére
