Kilencvennégy éves korában elhunyt Milan Kundera, jelentette szerdán a cseh köztelevízó.
A világhírű író hosszú betegséget követően, Párizsban halt meg – közölte a Moravian Library (Morva Könyvtár – MZK) szóvivője, Anna Mrazova.
Az 1929. április 1-jén, Brnóban született cseh szerző a hetvenes évek közepén emigrált Franciaországba. Az írónak a csehszlovákiai szovjet beavatkozás kritikája miatt kellett távoznia. De már első regénye, az 1967-ben megjelent Tréfa is szatirikus látleletét adta a csehszlovák kommunista rezsimnek. Az ötvenes években játszódó sztori egyetemista főhőse képeslapot küld pártiskolát kijáró menyasszonyának, viccesnek szánt soraiért viszont eltávolítják a pártból és kizárják az egyetemről. A regény 1968-ban már megjelent magyarul az Európa Könyvkiadónál. A fülszöveg akkor így szólt: „Sarte egy nyilatkozatában kijelentette, hogy a század nagy regénye a szocializmus országaiban fog megszületni. Amikor Kundera könyve 1967-ben napvilágot látott a csehszlovák kritika e feltevés jogosságának egyik jelét látta benne. Vajon igaza volt-e? A csehszlovák kritika véleménye mindenesetre egyöntetű volt abban is, hogy a regény az elmúlt húsz év bíráló szenvedélyében legkíméletlenebb, legőszintébb és legigényesebb ábrázolása.”
Amint a Reuters írja, a szerző egyszerre volt képes tökéletesen visszaadni a hétköznapok valóságát és az eszmék fennkölt valóságát, ezért is szerzett magának annyi olvasót világszerte. Legismertebb művét, A lét elviselhetetlen könnyűségét 1984-ben jelentette meg. Ritkán adott interjút, inkább abban hitt, hogy a szerzőiknek a műveiken keresztül kell megszólalniuk. A Le Monde-nek ugyanakkor 1976-ban azért kifejtette, a műveit túlzottan leegyszerűsítő politikainak nevezni, ezzel pedig az értékelők csak elfedik a kötetek valódi jelentőségét.
A lét elviselhetetlen könnyűségébe az író beleírta a század második felének nagy eseményeit a prágai tavasztól az 1968-as bevonulásig, egy Don Juan-i figura kicsapongásait és a korszak kényszerítő, gyűlöletes körülményeit. A magyarul is rendkívül népszerű kötet nálunk először 1992-ben jelenhetetett meg, onnantól viszont évente-kétévente következett egy újabb kiadás. A nyolcvanas évek végi magyar sajtóban azért már emlegették a regényt, Fehér Ferenc pedig 1993-ban feltette a Magyar Lettre Internationale-ban a kérdést: Havel vagy Kundera?
Arra jutott: „Havel teljes mértékig saját elvárásainak megfelelően élt, és olyan magas mércét állított korunk irodalmárai elé, amelyet nem lesz könnyű elérni. Milan Kundera ugyanebben az időszakban mint au-dessus-de-la-mêrée élt Párizsban, regényeivel egyre több elismerést aratott, és azok busás honoráriumokat hoztak neki. Ezen a mércén mérve ki is van zárva bármiféle olyan összehasonlítás, amelyben nem Havel, hanem Kundera tűnne kettejük közül annak az írónak, aki inkább volt hajlandó áldozatokat hozni, és kitenni személyét a történelmi viharok dühének. Jómagam, mindezek után mégis, habozás nélkül Kundera mellett döntenék Havellel szemben, amikor olyan alternatív írói attitűdökről van szó, amelyek közül a változások után szerintem az egyik rendkívül előnyös, a másik roppant káros az irodalom számára. Ugyanis nem az a kérdés, hogy melyik író áll »magasabban« egy önkényes, képzeletbeli skálán, hanem sokkal inkább az, hogy vajon szabad-e az irodalomnak hatalomra kerülnie egy írói személyiség irodalmi, illetve ebből következő erkölcsi tekintélye révén, aki e tekintélye alapján vált politikussá, vagy pedig inkább meg kellene őriznie távolságtartását az elsősorban hatalomgyakorló politikától (amelytől Kundera még fizikailag is távol maradt)?”
A dilemma tipikusan a nyolcvanas-kilencvenes évek rendszerváltó értelmiségi csoportjaira vallott, ekkoriban pedig sokaknak dönteniük kellett, hogyan is viszonyuljanak a politikacsináláshoz, mi hasonló történelmi helyzetben a legmegfelelőbb értelmiségi magatartás.
Kunderának számos fontos kötete megjelent még magyarul, többek között a Búcsúkeringő, az Azonosság, illetve A nevetés és felejtés könyve. Utóbbit annak idején Almási Miklós még közepes regénynek minősítette, de mégis az erényeiről írt a Kritikában. Az 1993-as recenzióban úgy értékelt: „A regény – titkon – rekviem is volt önmagáért, az otthoniakért, elvesztett biztonságukért, mi több, az ideálokért. Csak mi, a későbbi olvasók tudjuk, hogy ezzel a regényével írta ki magából ezt a bűntudatot és zavart: a vallomás felszabadította, kinyílt előtte az út A lét elviselhetetlen könnyűsége felé. Ezért hát ez a kompozíciós zavar, az állandóan változó mélységélesség, a nagy regénytől elmaradó esztétikai minőség.”
Olvashattunk a szerzőtől elbeszéléseket és színműveket, verseket és esszékötetek sorát. A szerzőt idős korában sem kerülték a közéleti viták. Felrótták neki, hogy 2009-ben aláírt egy petíciót a több bűncselekménnyel vádolt Roman Polanski védelmében. 2008-ban pedig azzal vádolták egy előkerült irat alapján, hogy fiatalon feljelentett a titkosrendőrségnél egy hazatérő disszidenst, Miroslav Dvořáčeket. Válaszában Kundera azt állította, nem is ismerte a szóban forgó személyt, még ha hivatalosan ki is zárták, hogy a dokumentum hamisítvány lenne.
Kundera életében számos díjat kapott, többek között 2000-ben a Herder-díjat. Bár évek óta az egyik legfőbb esélyesnek mondták, de az irodalmi Nobel-díjat végül nem kapta meg.
