Hetvennyolc éves korában meghalt az erdélyi irodalmi élet fontos alakja, Vári Attila. Távozásáról a Román Televízió bukaresti magyar adásának Facebook-oldala, a Magyar Adás számolt be, azt pedig a Litera írta meg. Az író-költő három évig, a hetvenes évek fordulóján volt a magyar adás szerkesztőségének munkatársa.
Vári Attila 1946. március 3-án, Sáromberkén született. Marosvásárhelyre járt középiskolába, majd színművészeti főiskolára, aztán elvégezte Kolozsváron a magyar szakot is. Később a bukaresti Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán diplomázott. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél és a bukaresti rádiónál és televíziónál is dolgozott. A Ceausescu-diktatúra 1981-ben megfosztotta közlési jogától, könyveit kivonták a könyvtárakból, illetve bezúzták. Magyarországra települt át, ahol a Film-Színház-Muzsika munkatársaként, illetve a Magyar Televízió irodalmi vezetőjeként dolgozott. A kilencvenes években néhány évig a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének munkatársa volt.
Életében több mint harminc kötetet adott ki, írt regényeket, esszéket és verseket is. Első felesége Illyés Kinga erdélyi színésznő, Török-Illyés Orsolya színésznő édesanyja. Még művei betiltása előtt, 1977-ben és 1980-ban megkapta a Romániai Írószövetség díját, 1989-ben pedig József Attila-díjat vehetett át. 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét ítélték neki, 2018-ban pedig Prima-díjas lett.
Várinak, mint 1990 decemberében az ÉS-ben felidézte, viszontagságos volt az útja a diktatúra idején. Amikor Lakatos Demeterről és a csángókról akart filmet forgatni, kitiltották Moldovából. De készített felvételeket Kós Károlyról, Kemény Jánosról vagy a mezőségi Székről is. Tíz évig élt állás és lakás nélkül Romániában, mert a Szeku magyar nacionalistaként tartotta számon.
„Ha Vári Attila 1946. március 3-án nem Maros megyében látja meg a napvilágot Sáromberkén, hanem Tolnában vagy Baranyában, akkor még fiatal magyar írónak mondanánk, akkor talán már fölfedezte volna őt a pesti kritika, akkor – esetleg – már besorolták volna valamelyik idősebb író tanítványai körébe, és – okkal vagy ok nélkül – kijelölték volna a helyét nemzedéke írómezőnyében. Így azonban, hogy – no, nem szerencsésebb csillagzat alatt, hanem – más csillagzat alatt született, első írása már tizenhét éves korában megjelenhetett Nagybányán 1967-ben a Forrás sorozatban pedig első kötete is, A véges nap címen. (...) Úgy tetszik, tehetségével nemcsak a csodagyereknek kijáró s fölöttébb múlékony esélyű érdeklődést vívta ki, hanem a tartós szakmai figyelmet s a szélesebb körű olvasóközönség megbecsülését is. Három éve mégis áttelepedett Magyarországra. Miért? Nem ildomos hasonló kérdést föltenni senkinek sem, hiszen hallgatólagosan vállalt meggyőződés az, hogy kinek-kinek szabadságában áll boldogulása útját választani – persze a lehetőségek tudomásulvétele mellett” – írta róla a Mozgó Világ 1986. decemberi számában Berkes Erzsébet.
Bogdán László költő pedig 2005-ben, a Bárkában úgy foglalta össze pályáját: „Noha próbálkozott a kezdetektől nagyobb formákkal, Vári tulajdonképpen évtizedekig tárcaíró maradt, hosszabb elbeszélései is egymásból kinövő tárcák – vö.: Matrjoska babák, egymásba helyezett dobozok stb. – valósággal beleivódott a tárcaterjedelem, ez tördeli mozaikkockákra pályakezdő kisregényét, a Felmentést – bár az egyes darabok között valami csoda folytán mégiscsak létrejön a kohézió – avatja tárcaregénnyé a Casanovát s osztja sokáig páratlan futamokra Vári legjobb korai elbeszélését, a Pletyka a negyven platán körült (…). Ma már világosan látható – és a nemrég megjelenő gyűjtemény, a Sztálinvárosi idill is bizonyítja ezt, a maga megejtő közvetlenségével, sőt bensőségességével (ezek kezdetektől Vári fő prózaírói erényei) –, hogy noha minden általa művelt műfajban elbeszélésben, regényben, versben, esszében alkotott emlékezeteset, leginkább testhezálló műfaját a furcsa, kissé átértelmezett, az uralgó sétatémához szabott anekdotában találta meg.”
