Nick Mason a sokadik covid miatti dátum-tologatás után végre hazánkba látogatott és valami olyat hozott el hétfő este a Budapest Parkba, amit sokan nagyon vártak már. Aki a turné nemrég vinylen és blu rayen/dvd-n megjelent koncertfilmjét hallotta, látta, esetleg elcsípte valamelyik buliját, az pontosan tudta mire számíthat Nick Masontől.
Én is így voltam a dologgal, bevallom a koncertfilmje olyan hatással volt rám, mint amit a Floyddal kapcsolatban mostanában más nem nagyon tud előcsalni belőlem. Amíg a még aktívan zenélő egykori társai monstre koncertekben gondolkodnak, addig Mason jóval kisebb léptékben, ámde annál bensőségesebb tartalommal mutatja meg a közönségének a felejthetetlen Syd Barrettes-korszak máig elnyűhetetlen kincseit.
Így történt ez nálunk is és szerencsére a hétfő esti, borús időjárás sem tudta elvenni annak a mintegy 4000 főnek a kedvét, aki kilátogatott a város szélére, hogy láthassa azt az élő rocklegendát, akinek a dob-soundja generációk világképét, zenéről alkotott véleményét is formálja a mai napig. A jóindulattal félháznyi közönség száma meg sem lepett, Magyarország nem a progresszív rock hazája. Sajnos itthon – a világ bármely táján telt házat produkáló sztárok – elég mostoha viszonyokat láthatnak, amennyiben lenéznek a nézőtérre. Az is biztos, hogy az Arénában épp aznap a századik magyarországi koncertjét adó Scorpions is betett a bulinak.
A Floyd alapítóval felálló csapatban még olyan nevek szerepelnek, mint a zseniális bőgős Guy Pratt, aki szinte mindenkivel játszott már, aki számít a zenei körökben, ja és persze Gilmour csapatában is örökbérlete van. Aztán az a Gary Kemp, aki egykori bandájával, a Spandau Ballettel hódította meg a világot a korai 80-asokban és nemhogy remek énekes, de remek gitáros és dalszerző is egyben. Ezek a nevek néhány ezer honfitársamat érdeklik. Azért ezt néha nehéz megemészteni, de visszatérve zenekarra, a csapatban még tag a Blockheads gitárosa: Lee Harris is és az a Dom Beken a szintiknél, akit az Orb-ból ismerhettünk még.
A formáció valójában a Nick Masons’s Saucerful of Secrets nevet viseli és az Echo című turnéjukkal járják néhány éve a kisebb-nagyobb koncerthelyszíneket. Jól összeszokott csapat az övék, ennek a ténynek a tudatában az ember nem csak rutinmunkát várt el tőlük, hanem valami olyan speciális ízt is, ami szükséges a régmúlt idők felidézéséhez ebben a szűk két órában. Hogy ez sikerült-e nekik? Szerintem igen. A zenekar 19:45-kor lépett a színpadra egy rövid intro után a technikaisport-őrült Mason beült a dobok mögé, Pratt rákezdett a One of This Days-re és bevallom kirázott a hideg. Waters egyik legemlékezetesebb- és legfontosabb basszustémája mindig hatalmas élményt okoz és ahogy néztem, nem csak számomra. Nagyon erős kezdés. A csapat pedig jól érezte magát, Pratt végig mosolyogta a bulit, az első taktustól az utolsóig hozta a csapat showman szerepét. Mason laza volt, jó nem annyira, mint a legendás Pompei-bulin, amin szétcuccozva tolta végig az estét, de korát meghazudtoló lazasággal, hihetetlen rutinnal és pontossággal hozta a kötelezőt.
Fotó: Zimilab
Ilyen zenéket rossz arcok nem is tudtak volna írni, bár azért Nick egyszer kiszolt Watersnek, akinek a jellemén poénkodott, talán érthető okokból. Ugyanis a Pink Floyd Mason, Wright, Gilmour trióvá szűkülése után egy-egy speciális eseményt és a néhány éve megtartott Live Aid-bulit leszámítva nem nagyon álltak együtt a színpadra négyen, Roger kiállhatatlan természete miatt.
Az este folyamán a fókuszban a korai Floyd dalai voltak, a Syd Barettes-korszak pszichedelikus, kísérlezetőbb hangzású darabjai keveredtek nagyjából a Meddle és az Atom Heart Mother című lemez dalaival 1972-ig bezárólag. Régi, ámde fajsúlyos dalok szólaltak meg az este folyamán, úgymint a játékosabb hangvételű Arnold Layne vagy a már említett Atom Heart Mother, de természetesen játszották az általam nagyon kedvelt Set the Controlst, ami egy igazán komoly zenei és gondolati utazás is egyben lelkünk sötétebb tónusai felé. Mason természetesen nem hagyta otthon a hatalmas üstjét sem, ami elengedhetetlen hangszere, már a korai Floyd bulik óta. A repertoárból nem maradt ki a Lucifer Sam sem, ahogy az Interstellar Overdrive és az Obscured by Clouds sem, ami egy izgalmas választás volt a címadó lemezről a When You’re In és a Childhood’s End mellett.
Nyilván az Echos mint turnécím jóval inkább a múltra való utalás, mert az azonos című lemezről csak két dalt játszottak – bár önmagában az Echos elvitte a buli negyedét. Na és itt álljunk meg egy pillanatra, a dal olyan erővel szólalt meg, hogy leesett az állam, láttam és halottam már ezt a tökéletes szerzeményt Waterstől és Gilmourtól is, de ilyen jól szólni még életemben soha. És itt jön be a zenekari faktor, csontprofi zenészek játszották el ezt műremeket, nem csak rutinosan, hanem konkrétan tökéletesen. Étrezhetően hatalmas örömzene ez a zenekarnak is. Az Echos-ban minden benne volt, amiért Masont imádjuk. A dobkiállás hátborzongatóan perfekcionista volt, a hang úgy szólt, ahogy kellett, kegyetlenül profi banda hangosította az estét.
A szürke felhőket nézve az égen egészen döbbenetes élményben volt részünk, a közönséget nézve, ahogy belemerül a dalba, majd feltekintve a szürkéskék égre, egy pillanatra azt hittem, egy legendás nagy Floyd-bulin vagyok valahol a 70-es évek elején. Szóval a sound: A régi Floyd számokat el lehet játszani többféleképpen, de ahogy megírták őket, na úgy nem könnyű feladat. Az estén elhangzott művekhez a csapat nem nagyon nyúlt, persze érezhető egy kis frissesség, de újrahangszerelésről szó sem volt. Mason a setlistet nagyon ügyesen rakta össze, a buli egyébként nem csak róla szólt, Kemp remekül énekelt, Pratt végig jelen volt, ahogy a többi zenész is. Az absztakt – főleg loopolt – kivetítések a puritán színpadon nagyon jól együtt éltek a zenével, bár jelezték azt is, hogy ezen az estén nem a látványé a főszerep.
Sokaknak furcsa lehetett, hogy a 72-es Dark Side-éra gigaslágerei már nem fértek be, de azokat játsza Waters és Gilmour eleget. Mason nosztalgiavonatjára inkább a vájtfülűek férnek fel. Nick a zenekar lelkét idézi meg a turnéján. Azt a kezdeti lelkesedést és veleszületett tehetséget, ami tulajdonképp alapjaiban változtatta meg a könnyűzenét az egész világon. Felesleges belemenni a Pink Floyd sikereinek a felsorolásába, érdemük elvitathatatlan, zenei értelemben vett nagyságuk csak a Beatleséhez vagy a Rolling Stoneséhoz mérhető. Mégis van valami ami miatt a mainstream sosem tudta lenyelni ezt a bandát, és ez pedig az a kísérletező, öntörvényű, ámde mégis gyémánt tisztaságú hangzás és kompromisszum mentes profizmus, ami csak nagyon kevesek kiváltsága. Mason és csapata erőlködés nélkül hozta a bulit. Az Echos után maradt döbbent csönd után befért még egy See Emily Play, a címadó Saucerful of Secrets és a Bike, ami simán lehetne egy The Clash szerzemény is, amennyiben a Clash 1967-ben írta volna meg The Piper at the Gates of Dawnt és nem a Floyd. Összességében a szerény nézőszám ellenére igazán felejthetetlen estében volt részünk. Mason jött, zenélt, majd elment, de mégis nyomot hagyott.
