A késő hetvenes, nyolcvanas években úgy tűnhetett, minden megadatott Méliusz Józsefnek. Egyre-másra jöttek ki könyvei, esszéregényekben adhatott számot mindennapjairól, és még utazni is volt lehetősége. Megjárhatta Párizst is újra, igaz, már idősödő fejjel. Megilletődötten is számolt be erről a Napnyugati kávéház című 1985-ös kötetében: „a Nyugat tehát egzotikus az ilyen messze vidékinek, mint én, aki nem vagyok se hétországban, de még szomszédországban sem olvasott író, se labdarúgó, se külkereskedész, se tánczenedalnok vagy híres-neves tudós, sem pedig diplomata; mindeffélékhez én sosem értettem.” Meg is állapítja hát, hogy ő nem lesz a francia főváros Kolumbusza sem, neki marad az, hogy elüldögéljen „régi padokon, régi kávéházakban, az őszi napon őszi ligetekben.”
Amilyen békésen hangzik mindez, olyan súlyos terheket kellett a költőnek a vállán cipelnie. A harmincas években tagja volt az antifasiszta békemozgalomnak, huszonévesen pedig máris a Korunk főmunkatársa lett. Szembeszállt az Antonescu-diktatúrával is, Virág Miklós álnéven jegyezte egyes cikkeit. Aztán mégis a bevonuló szovjet hadsereg tartóztatta le, hogy ekkor még szabadon engedjék. A Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkári pozíciójáig jutott, részt vett a kolozsvári Magyar Opera létrehozásában, végül a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatói tisztségéig jutott. Gyors menetelése viszont csak néhány évig tarthatott: koholt vádak alapján ismét letartóztatták, a Magyar Népi Szövetség más vezetőivel együtt pedig ítélet nélkül hat évig fogva tartották. Az ötvenes évek közepén szabadulhatott.
Ráadásul családi tragédiák is bőven kijutottak neki. Az első feleségét a titkosrendőrség meggyilkoltatta, fia pedig beleőrült a történtekbe. Utolsó szavai mégis ezek voltak: „Az elmúlt negyven év olyan szép volt, hogy mindent megért.” Vezér Ágnes idézte fel mindezt a Kritika 1996/5. számában, egy évvel Méliusz halála után. Megemlítve a korábbi szenvedéseket, és azt, hogy Méliusz mindezek után mégis fel tudott állni, nem kis részben feleségének, Méliusz Anna gyermekírónak köszönhetően. A világ számos távoli pontjára ellátogatott, utazásait pedig rendre könyvekben örökítette meg. Élménybeszámolóit olvashattuk a hetvenes-nyolcvanas években népszerű kávéházi sorozatában is. Az erdélyi író-költő lendülete csak élete vége felé csökkent, de addigra már hatalmas életművet tudott a magáénak. Huszonöt évvel ezelőtt, 1995. december 5-én halt meg, 86 éves korában. Elfeledték őt azóta? Ha pontosak akarunk lenni, azt mondhatjuk, hogy előtte is nehezebb dolga volt a határon innen, erdélyisége miatt ő is kevesebbekhez juthatott el, szemben mondjuk régi barátjával, Illyés Gyulával.
Emberi és írói sorsa jelképes volt Pomogáts Béla szerint. Az irodalomtörténész a Kritika 1996/2. számában idézte fel: Méliusz kiábrándító tapasztalatokat szerezhetett a régió 20. századi történetéről. „Éppen e történelmi tapasztalatok késztették arra, hogy szakítson azokkal a messianisztikus illúziókkal, amelyek utat nyitottak a humánum letiprásának; ezek a tapasztalatok tették mindenfajta diktatúra és terror: először a fasizmus, majd a kommunizmus bírálójává és ellenségévé” – tette hozzá Pomogáts. Méliuszt is a baloldali gondolatok ragadták magukkal, de aztán a negyvenes évek végére keserűen csalódnia kellett a kiépülő új rendszerben is. Hiába kapott egyre fontosabb pozíciókat, tapasztalhatta, hogy a fasizmus bukhatott, de az elnyomás és a cenzúra megmaradt. Neki magának is még súlyosabb árat kellett fizetnie aztán felismeréseiért.
A realizmus és az avantgárd határmezsgyéjén mozgott művészete, hatott rá korai éveiben Majakovszkij agitatív költészete, ahogy Gaál Gábor, Karácsony Benő és Tamási Áron szövegei is. Életrajzírója, Borcsa János szerint „Méliusz tehát a hatvanas évek második felétől bizonyos mértékben ahhoz az irodalmi publicisztikához és esszéhez tért vissza, amelyet művelt vagy művelni kívánt indulásától kezdve, és ez az esszépróza kínálkozott alkalmas terepéül a regényformát igénylő börtöntematikának a hetvenes és nyolcvanas években. Mindehhez olyan irodalmi toposzt választott a szerző, amely nemcsak a jelzett hagyomány sugárzója, de határozott és közvetlen szembenállást is kifejez a diktatúra egyneműsítő, személyiségellenes tendenciáival szemben.”
Valóban: igyekezett őrizni integritását, amennyire csak tudta. Persze, a korszak viszonyai között ez még mindig nem volt egyszerű, főleg nem olyan alkotóként, aki rendszeresen meg kívánt jelenni, továbbá előszeretettel utazott. Méliusznak is kellett hát engednie, ha irodalmát ez szerencsére nem is terhelte meg. „Méliusz József pályája pedig a közép-kelet-európai értelmiség sorsára, válságos változásaira a példa. Bizonyos szűkebb régiókban a folyamatos megcsalattatásé. (…) Méliusz életműve akkor teljesedett ki, Romániában, amikor a lehetőségei bezárultak. Hogy »mindenek után« mekkora erő kellett ehhez, és hogy azt honnan vette – az már Méliusz másik, az igazi és folyamatosan teljes életrajza. Az emberi és a művészi. Hiszen akárhogy nézem, forgatom, a buzdító című Az új hagyományért esszékötetétől, a Napnyugati kávéház világot vidékre idéző írásain át, a lehangoló jelzetű Kávéház nélkülig az épülést-építést folyamatosan egyfajta veszteséglista lapszéleire írja. Hittel és dühös reménnyel sorolja, mi legyen ahelyett, ami sose volt, s miképpen ott, ahol nem lehet” – összegzett a költő-író nyolcvanadik születésnapján, 1989-ben a Kortársban Csiki László. Évtizedekkel később is kiolvashatjuk a Méliusz-kötetekből, mi lehetett volna, és hogyan lett végül.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg, december 4-én.
