Legyünk őszinték! A Bazsi nevet hallva az emberek döntő többségének még arról sincs fogalma, hogy valakiről vagy valamiről lehet szó; akár egy vidám hangzású vezetéknévre is gondolhat bárki. Az irodalomban némileg jártasoknak azért valami talán dereng, akik viszont komolyan foglalkoznak a literatúrával, azok tudják, hogy egy Veszprém megye délnyugati határán, erdőkkel tarkított dimbes-dombos tájon fekvő, nagyjából négyszáz lelkes községről van szó. Bazsi – eltekintve a mennyei finom betyárlevestől, de erről majd később – a fent említett körökben meglévő ismertségét onnan szerezte, hogy a községben született a viszonylag fiatalon, 1975-ben, 49 évesen elhunyt Kossuth- és József Attila-díjas költő, Simon István. Igaz, a falunak korábbi irodalmi vonatkozásai is vannak: nagyon valószínű, hogy Keszthelyről Sümegre tartva Petőfi is megfordult errefelé; a déli határban pedig egy gránitsziklán lévő emlékmű mesél arról, hogy a Kemenesaljától végleg búcsúzó, a Somogy megyei Niklára költöző Berzsenyi Dániel 1808-ban Bazsiban írta egyik közismert, gyönyörű versét: Búcsúzás Kemenes-aljától.
A falu nem lett hűtlen szülöttéhez. Szülőházából emlékházat alakítottak ki, s évente, a költő születésnapján emléknapot rendeznek. Először kaptam meghívást erre a meghitt, hangulatos megemlékezésre, s mondhatom, csupa pozitív élménnyel zártam a napot.
Nem voltunk sokan, talán negyvenen, nem számoltam. Társaságunkat megtisztelte a költő menye is. Persze nagyrészt irodalmárok vagy az irodalomhoz valami módon kötődők töltötték meg az udvar hátsó részén fölállított sátrat, ami szerencsére nem az eső, hanem a tűző nap ellen védett mindnyájunkat, de a föl-föltámadó őszi szellő is sokat segített a komfortérzetünkön. Ismeretség révén egy felvidéki költő/író, Száraz Pál is színesítette a társaságot. A szépen rendben tartott, fákkal-virágokkal ékesített udvaron természetesen élénk beszélgetés folyt a „hivatalos” műsor kezdetéig. Zöld Pál író rövid bevezetője után Cseh Tamás-dalokat hallgattunk Kiss Györgytől, majd Ákody Zsuzsa írónővel beszélgetett Kellei György nyugdíjas újságíró. A tapolcai Németh István Péter költő és irodalomtörténész izgalmas előadást kerített a Simon István élete végén alkotott szonett-koszorúról, amit a költő – tudtuk meg az előadótól – még a halálos ágyán is állandóan javítgatott: a kézirat tele volt piros színű áthúzásokkal, módosításokkal. Az ünnepség zárásául megkoszorúztuk a ház falán lévő emléktáblát.
Egy ilyen összejövetel elmaradhatatlan részét képezik a kulináris élvezetek. Ebben nem kisebb személy, mint a község polgármestere, Szentes László részesített bennünket: ő maga főzte és mérte ki számunkra a bográcsból az ottani hagyományok szerint készült bazsi betyárlevest, amihez körítésként paprikás laskát kaptunk – ami nem más, mint szintén helyi recept alapján készült pogácsaféle. A betyárlevesbe sok minden került, nem értek hozzá, de kértem repetát. És nem csak én. Sor került a nélkülözhetetlen kötet cserére is. Ilyen találkozások alkalmával meg szoktuk ajándékozni egymást saját, legutóbb megjelent könyveink dedikált példányaival, aminek természetesen illik örülni, illik elfogadni és megköszönni – a további sorsáról meg már úgysincs tudomásunk –, de ezt kizárólag a szarkazmusom mondatja velem (igaz, némi tapasztalat alapján).
Simon István egész életében hűséges volt szülőfalujához, ahol életének első 18 évét töltötte. Később is rendszeresen visszajárt, sőt, haláláig a környék falvainak országgyűlési képviselője is volt. Épp ezért, talán hálából, a falu népe is hűséges Simon Istvánhoz, rendszeresen megemlékezvén róla, ezzel (is) halhatatlanná téve őt. Úgy gondolom, amikor a költő odaföntről letekint szeretett falujára, az ilyen ünnepi-baráti összejövetelekre legalább olyan büszke, mint az életművére. Saját kérésére a falu temetőjében talált végső nyugalomra.
