Apám családja Tápén élt, egész gyerekhad, a föld volt a mindenük, annak és abból éltek, örökös megszorításokkal, amíg volt (garasuk), fogukhoz verték (amíg volt foguk), és addig túrták, szántották, boronálták, kapálták a földet, míg (ásó és kapa bevetésével, nagyharang kíséretében) bele nem eresztették őket, másra én sem számíthatok, a családomon kívülieknek mondom: ők se.

Szüleim válása miatt apám testvéreit, rokonait csak később, kamaszként ismerhettem meg, a család különce és ékessége volt kis Nagy Pista bácsi, Tápé kisbírója, akit sosem gúnyoltak apró, alig egyméteres termetéért, nem úgy Ilonka nénit, nagynénémet, aki örökös gúnyolódás alanya volt, lévén nála spórolósabb vénasszony nem élt a faluban. Első találkozásunk (bemutatkozó vendégség) emlékeit meg is írtam a Délmagyarországban, kivívva sírig tartó haragját. Ötágú csillárjában egyetlen 25-ös izzó pislákolt, azt is csak a sötét est beálltakor kapcsolta föl, mosdásra, kézmosásra fél lavór vizet használt, ami végül a lábmosást is szolgálta, majd pediglen azzal keverte ki a disznók moslékját. Bár volt angolvécéje, spórolásból inkább a kertvégi klozetot használta. Azon már nem is csodálkoztam, amikor a pár nappal előbb sütött pogácsa csak addig maradt előttem, míg levettem egyet a tányérról, már nyúlt is érte, és a maradékot visszarakta a stelázsi polcára. Egyéb trükkjei és túlzásba vitt takarékossági ügyeskedései legendásak voltak és maradtak, lehet, a régi tápaiak még ma is emlegetnek néhányat a legdurvábbak közül.