Huszonéves férfi, már a harminc felé, szűrővizsgálaton magas vérnyomást találtak, ezért jelentkezik az ambulancián. Sorra kell venni a veszélyeztető körülményeket; dohányzás, elhízás, cukorbaj… A fiatalember hozzáteszi: meg a tartós stressz! Előző munkahelyén kerítette hatalmába, fél évig bírta, a kedvese meg szakított vele, és tessék, fiatalon itt a baj. Tájékoztatom, sokak vélekedésével szemben a stressz nem szerepel a betegség tudományosan igazolt kockázatai között, de ha így is volna, hogyan segíthetnénk? A félrelépő barátnő, az intrikus munkatárs, a kötözködő főnök mindent tönkretesz, de agyoncsapni egyiket sem lehet. Ha megcsalnak, lépj tovább, ha a munkahelyen célba vettek, hagyd ott, menj máshová. Én most épp ezen vagyok, mondja a fiatalember, tapasztalt programozó, már meg is van az új helyem, modern irodaház, sok munka, jó fizetés, új kihívás… És mióta csinálja? – érdeklődöm. Még nem, még betegállományban vagyok, csak állásinterjú volt, egész jól sikerült.
Vadnay László Hacsek és Sajója jut eszembe, Herczeg Jenővel és Komlós Vilmossal. Amikor Hacsek ügynöki tevékenységéről szenvedő arccal panaszkodik, mily rettenetes fárasztó foglalkozás, emeletről le, emeletre föl napestig, Sajó rákérdez: mondja, és mióta csinálja? Holnap kezdem… – válaszolja Hacsek.
Kedves Vadnay László, nem akarom önt, kabaréirodalmunk klasszikusát örök nyugalmában zavarni, de szomorúan tudatom, ez az agyonstresszelt ifjú nemhogy a poént nem ismerte, de azt sem tudta, kicsoda Hacsek és Sajó. Ő, aki előtt folyton ott a képernyő, és szabad perceiben élvezhetné mindazt, amit úgy látszik, nemigen; irodalmat, verset, drámát, operát, kabarét – csak nézett értetlenül. Meséltem a két klasszikus figura különös privát sorsáról, több az, mint vicctörténet, hogyan vészelték át a háborút, később a kommunista kultúrsznobizmus támadásait, idéztem legendás jeleneteikből, említettem a vörös Weinbergert, akinek az is lehet, nem fia, hanem baglya született; a repülőgépet, amely ha reggel kilenckor felszáll Ankarában, egy órával előbb, nyolckor száll le Budapesten. Nem… sajnos nem hallottam róluk, mondta ismét a fiatalember itt, Budapesten, a múlt század húszas-harmincas éveitől sok évtizedeken átívelő, Hollywoodig híres kabaré fővárosában.
Ahol Nagy Endre, Vadnay László, Nóti Károly, Királyhegyi Pál, Kellér Dezső, Darvas Szilárd vagy Tabi László koptatta a flasztert, és hihetetlen szorgalommal ontotta még vészes időkben is a humort, személyesen a színpadon, vagy könyvet, vígjátékot, filmet írtak. Meg kabarétréfát, elég sokat. Mi a kabarétréfa? Elmondom az agyonstresszelt ifjúnak, biztosan nem látott még. Tíz-húsz perces mozgalmas jelenet, több színész játssza, nem a pódium közepére lecövekelt egyetlen ember monologizál. A kabarétréfában történet van, eleje, vége, szellemes helyzetek, a közönség nevet, hahotázik, sőt vihog, szem nem marad szárazon, hölgyek alig bírják visszatartani… nos, ez a kabarétréfa.
Megkockáztatom, egy ilyen színházi este a magas vérnyomás, mi több, a stressz legjobb ellenszere. Volt. Csak volt. A Vidám Színpad a Révay utcában, a Kis Színpad a Jókai téren, a Mikroszkóp Színpad a Nagymező utcában, a Kamara Varieté a Nagykörúton esténként zsúfolásig telt, nevetéstől visszhangzott a környék. Ha a vasárnap délelőtt álmos csöndjében arra sétálok, hallom ma is.
És ami egyre durvuló világunkban fontos: a kabaréjelenet úgy mulattatott, hogy benne egyetlen obszcén szó sem hangzott el. Efféléket nagy nyilvánosság előtt viccnek szánva mondani nem tréfálkozás. Ez szájbűzös kocsmai böfögés. A humorhoz semmi köze. Az erotika, az más. A csiklandós, szemlesütve kuncogni való. Azzal semmi baj. Föllelhető nem egy Hacsek és Sajó-jelenetben, akár Medgyaszay Vilma kupléiban. De a mosdatlan száj sosem. A Magyar Rádió Kabarészínháza, amely egykor Marton Frigyes rendező és Szilágyi György író-humorista zseniális irányítása alatt a nemes mulattatás csúcsintézménye volt, 1975-ben kabarészerzőknek dramaturgiai kurzust tartott. Szó volt a görög komédiák stílusától a párbeszédes ellenpontozásig minden fontosról. Ott hangzott el, ha nem találsz poént, spékeld meg a szöveget egy kis erotikával. Biztos siker.
Azt hittem, Hacseket és Sajót minden magyar ember ismeri. Kettejük színpadi figurája nemzeti kincs. Hungarikum. Fanyalgóknak említem, bevonultak ők a „nagy” irodalomba is, Karinthy Hacsekizmus és Sajisztika címmel paródiát írt róluk. Jó szívvel ajánlom, legyen mulatságos kettősük kötelező iskolai tananyag. Az alapvető műveltség része. Mint oly sok más, akiket ismerni igenis boldoggá tesz; író, költő, zeneszerző, képzelt hős, filmalak, édes mindegy. Reménykedjünk, Csiky Gergely Nagymamájától Kodály Háry Jánosán, Rejtő Fülig Jimmyjén, Örkény Orbánnéján át minden és mindenki, még a Tizedes meg a többiek is (naná) korosztálytól függetlenül egyszer mindegyikünk büszke szellemi kincse lesz. Rendíthetetlen álmodozó vagyok.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg augusztus 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/32. számban? Itt megnézheti!
