Kapubejáró

Talán nem tud kijönni? Szerintem kifér kényelmesen. Ahogy elnézem magát, jó régen vezet, nem lehet ennyire ügyetlen. De ha akarja, kitolatok. Adja ide a sluszszkulcsot! (Pökhendi izompóló, harmincas éveiben).

Csak annyit kértem uram, ne álljon a kapunk elé.

Elééé? (Izompóló vitatkozik). Na, ne vicceljen. Másutt nincs hely az utcában, ideálltam, hát fél métert belógok. Na és. Azon igazán nem múlik. Mert szerintem nem több. Kicsit oldalra kell kormányozni, aztán vissza, és kész. Egyáltalán megy valahová? Nem? Akkor mi a probléma? Csak beugrom ide az áruházba, tíz perc az egész.

És izompóló elindul. Le vagyok rendezve. Az eset hetente ismétlődik. Ennyire közömbös lenne a világ? És ennyire reménytelen?

A kapun színes műanyag tábla, a kapható legnagyobb, az ismert vörös-kék korong, megállni tilos, ez itt, hölgyeim, uraim: kapu! Autónak. Értem én, egyenest hívogató, hogy illeszkedik itt egy másik bejárat (a szomszédé), bőséges a hely tehát, a „csak egy pillanatra állok ide” hazudozók kedvelt utcamenedéke. Néhány hete itthon ragadtam, nem tudtam útnak indulni, egy kis pimasz piros autó nem szűkösen centizővé, egyenest lehetetlenné tette a kihajtást. Elsiettem a sarki áruházba, ők sokadszor voltak oly kedvesek, hangosbemondón rendszámmal hirdették: tulajdonosa sürgősen fáradjon autójához. Erre a vétkes jobbára megijed, nem tudja, mi történt, lihegve elősiet. De ezúttal nem jött senki.

Közterület-felügyelet? Létezik, hogyne. Serény ellenőrei, amikor itt nagytatarozás volt, az utcai sitteskonténer reggel hét órai kihelyezése után tíz perccel már megjelentek, van-e engedély. Most telefonon azt mondták, jönnek majd, kábé két óra múlva, sok a dolog. (Felteszem, konténerügyek…) Különben semmit sem tudnak tenni, kiraknak egy figyelmeztetést a szélvédőre; nono és ejnye.

Csakhogy engem várnak a fővárostól húsz kilométerre a munkahelyemen. Sokhetes előjegyzéssel félóránként jönnek újabb emberek, fontos vagyok nekik, mint híveknek a pap, utasoknak a mozdonyvezető, diáknak a tanár. Végtére a foglalkozás nem lényeges. Lehetsz tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász… De bezárva saját otthonodba nem lehetsz. Akkor sem, ha nem indulsz sehová. Esetleg csatangolni mégis, ha úgy tartja kedved. Micsoda képtelenség ez! Hol vagyunk tulajdonképpen? Ez nem a világ legszéle vagy azon is túl, ahol törvényt, szabályt a hatóság cinkos mosolya mellett mindenki úgy hág át, ahogy akar. Vagy mégis?

A telefonos közteres hangjában részvét; talán taxival tessék, villamossal, autóbusszal, esetleg elviszi valaki szomszéd, rokon…

Délután fél öt, amikor a piros autóhoz idős, filigrán hölgy érkezik; kiskalap, trottőrcipő, retikül. Megszólítom, rám csodálkozik. Jaj, istenem – mondja –, nem vettem észre! Úgy bánt a lelkiismeret… Zongoratanár vagyok, mindig ebben az utcában teszem le az autót, innen villamosozom a zeneiskolába. Nagyon sajnálom. Az izompólóval a túlereje miatt nem voltam dörgedelmes, a kedves idős hölggyel meg… szóval vele sem.

Fel kéne ide festeni az úttestre valami jelet. Hogy ez itt bejárat. Állítólag szokott hatni. A hivatal rutinnal hárít: momentán nincs rá pénz. Rászánom, nem lehet megfizethetetlen, hívok útburkolati festőt privát. Ezt hogy tetszik képzelni? Az nem megy csak úgy mirnix-dirnix. Jól néznénk ki! Kérvény, engedély, szakfestő, és a kivitelezés napján reggel kötelező bejelentés: a kapu előtt az út pereme festéssel, száradással cakkpakk, egyetlen órát el lesz kerítve.

Két egymást keresztező, fehér vonal az úttesten, a kapu teljes szélességében. Hihetetlen, miképp tesz csodát. Tenyerére veszi a magyar ember lelkét, mint valami ősi jelkép vagy törzsi zászló a honszerető összetartozás üzenetével, öntudatra emel, fegyelemre int. Tény, ami tény: azóta csak ritkán fordul elő túllépés. A megritkult esetekre most szöveget fogalmaztam. Az ablaktörlő alá csíptetem. Kérjük, máskor ne álljon…, akadályozza…, köszönjük. Ez is varázserő. Mármint az udvarias szó. Még válaszolnak is (papír a postaládában); „Boldog karácsonyt! Puszi, András”. (Telefonszámmal, akár szót váltani). „Jaaaaj! Elnézést! Üdv, Balázs”. És a legutóbbi: „Bocsánatot kérek, szép hétvégét kívánok tisztelettel” – teljes (női) név.

Minden válasz után nyomozok. András családapa, Balázs drónfotós, a hölgy ismert közszereplő. Az aláírt nevek valódiak. Van remény.

Szenczi Tóth Károly további tárcáit itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/39. számában jelent meg, 2019. szeptember 27-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/39. számban? Itt megnézheti!