Merre vagytok? (4.)

Ezek a miniesszék halottakról szólnak, akik jó vagy rossz szerepet játszottak az életemben. Előcsalom őket, s elmondom, mit gondolok róluk

Ha szépségversenyt hirdetnek az írók között, egész biztosan ő nyerte volna. Még talán a nők versenyében sem lett volna utolsó helyezett – de ez a feltevés nagyon-nagyon tévútra vinne, abba is hagyom. Férfi volt ugyanis, nagyon is férfi. Aranybarnára süttette magát a tóparti tűző napon, s vállát verdeső hullámos hajával akár II. Rákóczi Ferenc udvarában is megjelenhetett volna.

Ám ő itt élt velünk. Nem mellesleg íróként, aki soha nem indult semmiféle szépségversenyen. Szépírásból meg úgysincs verseny, csak az olvasók szívében lehet győzni vagy veszíteni. Pedig milyen érdekes volna, mondjuk egy íróolimpia. Ott aztán tényleg megdőlne a férfi–nő megkülönböztetés, dörzsölhetnék tenyerüket a genderhívek. Nem számítana, hogy valaki szálfaegyenesen jár, mint egy gimnáziumi tornatanár, vagy a sok számítógép feletti görnyedéstől hajlott háttal megy még a könyvbemutatójára is.

De minek alapján osztanának érmeket és helyezéseket? Kikből állna a zsűri? Ki mondaná meg, ki legyen a bajnok arra a négyéves ciklusra? Mi járna a győztesnek? Azon túl, hogy a szája. S továbbá, miféle számok szerepelnének a programban? Mire értékelnék például egy élő magyar író teljesítményét, aki a Scrabble-játék tele tábláján lévő szavakból szonettet költött a végén? Shakespeare lenne a mérce? Vagy alábbadnák a szigorú döntnökök? Lám-lám, itt a vége, nem működne ez a versengés – noha adtak ki valódi olimpiai aranyérmet szellemi teljesítményre, nekünk, magyaroknak is van belőle egy. Igaz, nem ódáért, vagy balladáért kaptuk.

Miért is jut eszembe ez a talán ide nem illő elmegyakorlat, fantáziálás? Mert nem volt a helyén ő sem. Nem a magánlénye, írói mivolta. A megítélése. Ami persze soha, sehol nem íródott le, nem nyilváníttatott ki. Csak úgy, en passant, mint a sakkban. Lépés közbeni ütés. Ilyen az irodalomban is van. Úgy működik, hogy villan egyet valakinek, nem akárkinek, a tekintete. Összenéznek a háta megett. Ha leírta, kimondta ezt a szót, hogy megett, már bekönyvelik népfinek, aztán tehet, írhat bármit, rajta marad a címke, mint halott lába ujján a zsineges cetli, az vagy, az maradsz, örökre.

Nem kéne velük foglalkozni. Tudják, ugye, hogy a címkézők a boldogtalanabbak. Gyanakodnak, méregetnek, fontolgatnak. A végén skatulyáznak. Muszáj nekik. Ezt várják tőlük. Végzik is a dolgukat. Aki viszont kitűzi a szivárványos zászlót, nem a Pride-on, nem a Facebookon, csak egy alkotóház erkélyén, annak mindegy, honnét jön az író – pardon, a jó író.

Jött szemben a Bródyn, kezében egy szál piros rózsával. Nem is egyszer, sokszor. A kedvesének vitte. Vagy ült benn az Erzsikében – akárhogy is hívják most –, imádott cukrászdánkban, és másik szenvedélyének hódolt. A süteményeknek, bár nem tudnám megmondani, mi lehetett a kedvence. Vagy rózsa és édesség nélkül, csak úgy, fülhallgatóval a fején. Hogy ne az utcazaj győzzön, hanem valamiféle harmónia. Jól sakkozott, de talán csak egyszer játszottunk. Nem folytattuk, de nem azért, mert akkor ő nyert.

Van valami fura ebben: két majdnem azonos korú, nagyon hasonló érdeklődési körű nyóckerületi pógár. Három házszám választott el egymástól, de azon kívül valami más is. Nem tudom, mi. Lehettünk volna barátok, jó barátok. Mégsem lettünk. Csak köszöngettünk, néha pár szót váltottunk, egyszer tőlem kölcsönkért CD-ket másolt – vett magának egy erre alkalmas masinát.

Most, hogy nincsen már – azaz van, de nem földi valójában –, felelnem kéne a kérdésre. Miért nem lettünk barátok? Harmincvalahány évi köszöngetés okán. Ki tehetett róla? Ő? Vagy én? Más, hasonló ismerőseim esetében nem jut eszembe ez a kérdés. Egyszer talán mondott valami furát, úgy szólított, „tábornok úr”. Mire utalt? Soha nem volt bennem semmi katonás, utáltam a sereget. A szerepviselkedést is rühelltem. De mégis. Talán túl fegyelmezetten viselkedtem. Túl régimódian. A jó ég tudja. S már nem fogom megtudni, tőle bizonyosan nem.