Egy évvel a 2022-es választások után időszerű ismét elemezni a kialakult politikai helyzetet, hiszen mindazok, akik továbbra is küzdenek a fideszes egypárti túlhatalom ellen, nem éppen vigasztaló képet látnak. Közvetlenül a választás után íródott cikkemben azt jeleztem, hogy feladatot kaptunk: megérteni, mi történt, és új stratégiával, őszintén szembenézve a hibáinkkal tovább dolgozni. Már a 2018-as választás után az egyik alapvető kérdésként többekben az fogalmazódott meg, hogy Orbán Viktor rendszerét választások útján nem lehet már leváltani. Mi tagadás, 2022. április 3-a után újabb érveket kapott ez a látásmód, hiszen a hat együttműködő ellenzéki párt, benne a baloldaltól korábban élesen elhatárolódó saját jobbközép politikai közösségem is, nem kis részben a fideszes választási rendszer volneri „utókezelése” után nem látott más utat, mint a teljes összefogást. Amire egyébként az ellenzéki közhangulat 2018 után éppen a Jobbikot és az LMP-t helyezte leginkább nyomás alá. Csak a jegyzőkönyv kedvéért kívánom megjegyezni, hogy e sorok írója mindig a két lista híve volt, amíg a pártelnöki megegyezés meg nem született. És az azóta sokszor elemzett okok miatt ez a konstrukció, ha lehet, még nagyobb kudarcot szült, az ellenzéki szavazók pedig apátiába süllyedtek
Miután a következő önkormányzati és európai uniós parlamenti választásokig már csak alig több mint egy év van hátra, érdemes egy olyan alapvető kérdést megfontolni, hogy igaz volt-e a Bozóki–Hegedűs-szerzőpáros, illetve Filippov Gábor által bevezetett és használt „kívülről korlátozott hibrid rendszer” meghatározása az orbáni egypárti túlhatalomra, ahogy én szoktam nevezni. Tehát tényleg jelent-e az európai uniós tagságunk külső korlátot ennek a hibrid rendszernek, amelynek egyébként legfőbb jellemzője a folyamatos változás? A kiegyensúlyozott polgári demokrácia hipotetikus modelljétől az autokratikus berendezkedés felé tartó változás az, ami az elmúlt 13 év után kialakult helyzetet jellemzi. A jelenlegi EU-politika okozhat-e tehát egyfajta határszabást a további hatalomkoncentráció szempontjából? Ahogy azt Jakab András választás előtt íródott cikkében részletes jogi érveléssel kifejtette, valóban lehetne az EU-jog elsőbbségére hivatkozva a magyar jogrendet felülbírálnia az Európai Bizottságnak. Az EU-parlamenti határozatoknak és állásfoglalásoknak inkább csak politikai jelentőségük van. Természetesen az, hogy az EP határozatban „választási autokráciának” nevezte hazánkat, erős jelzés volt.
Tehát marad az ismert kötelezettségszegési eljárás mint jogi eszköz, illetve az úgynevezett előzetes döntéshozatali mechanizmus. Az előbbinek nagyon hosszú az átfutása, ahogyan az a hetes cikkely szerinti eljárásnak is, és a hazánknak járó EU-támogatás egy kisebb részének zárolása történt eddig. A felújítási alap jelentős részének folyósítása is kérdésessé vált, ez igazán fáj most, hiszen a többi EU-tagállam már tavaly elkötötte a nagy részét ezeknek a pénzeknek, amelyek még a koronavírus okozta gazdasági károk enyhítésére szolgáltak. Aki a mostani trükközéseket és Navracsics Tibor bennfentes alkudozásait figyelemmel kíséri, láthatja: az EU nem jelent kemény korlátot, inkább az orbáni külpolitika teljes elszigetelődése az oroszok Ukrajna elleni háborújának kitörése óta, illetve a korábbi európai szövetségesek (Európai Néppárt, PIS, Meloni stb.) elpártolása az, ami megváltoztatta a fideszes egypárti túlhatalom külső mozgásterét. S még itt is egyértelmű Orbán számítása: Trump győzelmére fogad az USA-ban, ami ismét mozgásteret nyitna neki.
Ennek ellenére vannak olyan jelek, amelyek azt mutatják, hogy az elkövetkezendő időszakban mind az EU intézményrendszere, mind a többi EU-tagállam, valamint az Egyesült Államok is fokozza a nyomást. Ennek egyértelmű jele a budapesti amerikai nagykövet kommunikációja és politikai gesztusai, legutóbb például a Jobbik–Konzervatívok elnöke, Gyöngyösi Márton meghívása egy széder estére, illetve az „orosz kémbank” ügyében született, „figyelmeztető lövésként” értékelhető szankciók. Ráadásul a német nagyipar is kezdi megérezni, hogy az eddigi nyugodt pénzkeresést már veszélyezteti az orbáni politika, erről legutóbb cikk jelent meg a Der Spiegel német magazinban, ahol „maffiamódszerekkel” vádolták meg a fideszes uralmat. A pápa sem véletlenül látogatott ismét Magyarországra: a katolikus egyház összefonódása az államhatalommal már Rómát is aggasztja. Egyre nehezebb tehát a „pávatánc”, a kérdés, hogy milyen reakciókat okoz ez az új helyzet a mélyülő gazdasági és szociális válsággal egyetemben.
A szerző nyelvész, habilitált egyetemi docens, a Jobbik–Konzervatívok országgyűlési képviselője
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/18. számában jelent meg május 5-én.
