Valami hülye meccset néztünk, Alba Volán–Vienna Capitals EBEL-negyeddöntőt talán, elég feszült voltam, akkoriban ez még ment, izgultam, hogy mire vergődnek a fiúk a jégen. Persze nem vergődtek semmire, de ezt előre legfeljebb sejteni lehetett, biztosra venni nem. Ezenközben rendszeresen megközelített engem a barátom kislánya, aki még egészen kicsi volt, és előbb arra próbált rávenni, hogy szagoljam meg a készülőfélben lévő sütemény összekevergetett alapanyagait, majd arra, hogy meséljek, és ha azt nem, legalább énekeljek valamit. Addig-addig ódzkodoztam, amíg el nem jutottunk a táncig, de akkor már tényleg mondtam neki, hogy: nem táncolok! Azóta ez visszatérő motívum, én vagyok az, aki nem szagol, nem mesél, nem énekel, pláne nem táncol!
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy utóbbihoz EBEL-negyeddöntőre sincs szükség, mióta az eszemet tudom, sose szerettem táncolni. Eleinte azt feltételeztem, hogy ellenérzéseim akkor keletkeztek, amikor az óvodában zeneszóra meg kellett volna forgatnom Vitalinát, akibe nyilván szerelmes voltam, ám ahelyett, hogy teljesítettem volna férfiúi kötelességemet, úgy elszédültem a kerengéstől, hogy se szó, se beszéd bezuhantam a zongora alá. Volt nagy nevetés egyfelől, sírás-rívás és tejfogak csikorgatása másfelől, majd a színvallás érthető módon elmaradt egyszer s mindenkorra, Vitalina soha nem értesülhetett arról, hogy milyen mélyen éreztem iránta.
A folytatásban is ritkán kerültem közel az effajta testmozgásban fellelhető eksztázisokhoz, diszkóban kétszer voltam az elmúlt fél évszázadban, és a legrockandrollabb koncerteket is úgy állom végig, mint egy életnagyságú Kolumbusz-szobor, mielőtt felborítanák a műveletlen műforradalmárok. Annyi a különbség köztünk, hogy én hol az egyik lábamra nehezedek, hol a másikra, és amennyiben közel van a fal, akkor nekidőlök, Kolumbusz viszont ilyeneket nem tehet. Egyébként meg nekem van igazam: a rock and roll az nem egy tánc.
A minap mindazonáltal rájöttem ennek az egész privát jelenségcsokornak a kontextuális hátterére. A következőket olvastam ugyanis – megint Szerb Antalban, de immár nem A világ-, hanem A magyar irodalom történetében –: „Az erdélyi fejedelem nem táncol, hanem a bibliát olvassa.” Nem hibbantam meg, nem gondolom, hogy a fejedelmek egyenes ági leszármazottja lennék, a valóság ezzel szemben az, hogy a kálvinista erdélyi kultúra végtelenül puritán volt Bethlen Gáborék idejében, plusz-mínusz egy évszázad, annyira, hogy a táncot is üldözték, könyveket írtak ellene többek közt. Illetve tankölteményt.
Muszáj idézni a szép hosszú címeiket, mert meghatóan viccesek: „Tánc felboncoltatása, azaz oly együgyű prédikálás, melyben, hogy a pokolbéli ördögnek egy hathatóbb eszköze pokla töltésére az ő tojta táncnál nem lehet, és hogy a parázna gyilkos nem nyavalyásabb állapotú a táncszerető és gyakorló embernél, az Ó- és Új-Testamentum könyveiből kifejtetik.” Továbbá: „Görcsösbot, mellyel amaz emberi formát viselő, de az ugrásban és táncolásban bakokat és gödölyöket követő nyáladékoknak délceges háta megigazíttatik, és az ugrásban levő undoksága leíratik.”
Egyrészt csodásak ezek, másrészt tessék: ímhol a történeti gyökérzet! Jó, hogy Máramaros nem annyira Mély-Erdély, amennyire lehetne, és én sem vagyok annyira kálvinista, amennyire születésemnél-kereszteltetésemnél fogva lennem kellene, de azért megnyugtató, hogy mégsem Vitalinával kezdődött minden. Mondjuk, nem is vele végződött. Ezzel együtt maradok tisztelettel: ülve. Ha lő gólt az Alba Volán, ha nem.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/33. számában jelent meg augusztus 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/33. számban? Itt megnézheti!
