Életének 92. évében elhunyt Jelenits István piarista szerzetes – közölte a Piarista Rend Magyar Tartománya. A fekete hír mögött egy végképpen letűnő korszakot láthatunk meg.
Jelenits tanár úr a magyar piarista rend és az egész közoktatás örökre emlékezetes alakja marad. Olyan időben lett pap és szerzetes, amikor a karrieristák messze elkerülték a „csuhát”. Olyan időben lett hitvalló katolikus tanár, amikor tanítványnak állni is bizonyos fokú bátorságot kívánt, persze nem a lengeteg kiskamasz fiúkét, hanem a szüleikét. A félig legális, félig üldözött élet keményre faragta a személyiséget. És Jelenits tanár úr kiváló jellemfaragó volt. Elsősorban persze azért, mert ő maga volt az él, a hegy, Babits allegóriájával:
Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
Jelenits tanár úr keze nyomán fiúk ezrei értek férfivá, sőt hitvallóvá is. Képessé arra, hogy kimondják a Babits-vers végső fohászát: Krisztus urunk, segíts meg!
Már igazán érett, nagy pedagógus, tanáregyéniség és szerzetes volt, amikor megroppant az ateista államrend. Az új korszak hajnalán aztán neki kellett döntenie, milyen utat válasszon a kegyes tanítórend az újjászülető magyar demokráciában. Jelenits tanár úr a bátor újraépítést elvállalta. Talán túl is vállalta magát ő is és a rend is. Számos újraszervezés fűződött a nevéhez, és mostanra a piaristák, mondhatjuk, erejük végső megfeszítésével igyekeznek helytállni a sok-sok helyszínen és feladatkörben.
Maga Jelenits István élete alkonyán kénytelen volt végignézni két „édes teremtményének” az elmúlását. Az egyik a piaristák gödi szakmunkásképzője, amelynek a létrehozatalát különösen szorgalmazta, hiszen tisztában volt vele, hogy az alapító Kalazanci Szent József nem jól szituált középosztályi fiatalok nevelésére, gondozására alapította a rendet, hanem elhagyott, kitaszított római utcagyerekek testi és lelki megmentésére. Rettenetes lehetett Tanár úrnak szembenéznie a hivatalos közleménnyel: „A Piarista Szakképző Iskola és Kollégium 2023. augusztus 31. nappal jogutód nélkül megszűnt.”
Nem kevésbé fájdalmas pillanata volt Tanár úrnak, amikor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara 2021-ben megszüntette az Esztétika Tanszéket. Tette ezt az a Pázmány, amely hitvallása szerint „emberközpontú minőségi oktatást, klasszikus tudást és innovációt” kínál hallgatóinak. Hivatalos indoklás szerint csekély volt az érdeklődés. A tanszéket – az egész bölcsészkarral együtt, 1995-ben – maga Jelenits tanár úr alapította, és első vezetője is volt. A megszűnés ellen tiltakozók levele így emlékezett a kezdetre: „Az egyetemi vezetőség egy huszonhat éve működő intézményt töröl el, amelynek alapítója és szellemi atyja Jelenits István szerzetes, aki fiatal korában Füst Milán óráin tanulta az esztétikát, és Sík Sándor tankönyvéből oktatta egykoron a hallgatókat.”
Jelenits István megszemélyesítette az európai keresztényt, közelebbről római katolikust. Tisztában volt vele, hogy európaiság nincsen a klasszikus tudás és az örök értékeket elevenen megélő erkölcs nélkül. Hét évtizedes szerzetesi, tanári élete maga volt a krisztusi alázat – akár rakoncátlan gödi ácstanuló, akár ilyen-olyan képességű gimnazista, akár doktorandusz volt a tanítvány, mindenkinek a teljes egészet, az Életet kínálta. Nemcsak a földit, az égit is.
Tanár urat, bizonyosak vagyunk benne, tárt karokkal fogadja az Örök Szeretet. Idelent űrt hagyott ő, nem látjuk, ki állhat a helyére.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/40. számában jelent meg október 4-én.
