Szürkület, az van, örökösnek tűnő. Napok óta nem láttam a Napot. Itt a tél, ne szórakozzunk. De azért még ennek a furcsa ősznek köszönhetően a következőket találom a kertben. Szépséges padlizsánokat. Színük lila. Egy kitartó paradicsomot. Piros. Paprikák tömegét. Színesek. Szabadföldiek. Elraktam, locsoltam, felnőttek, mert ilyen ez az ősz. Kockázom a padlizsánt. Kicsi olívát alá, hamar beszívják. Fokhagymát, sót, kicsi borsot nekik, csilit. Odakint nevelem ezt is. A csilit mármint, nem a kádban. Az is egy műfaj, de azt most hagyjuk. Hagyom is őket, kimegyek rozmaringért. Feltétlen feltét ez így. Felütöm a tojásokat. Találok alájuk három szelet sonkát. Reszelnék még bele parmezánt, de annyira öreg, hogy nem fogja a a reszelő. Hagyom. Összerakom mindet egy nagy tányérba. Reggelizem.
Dél van. Ez is szerencse. A macskák már ettek, két kályha begyújtva, tehát a fát már felhasítottam, behordtam, begyújtottam, pazarolhatom az időmet. Remek. Jut eszembe, a kecske remek társaság. Tejet ad, sajtot, és ha arra kerül a sor, húst is. De már rég nincsenek. Eltelik a délután. Az automatizmus nagy barát, szinte testvér. Hasítom a fát, behordom, begyújtok, nem gondolok senkire és semmire. De ennek is vége. Újra főzök. Csevapot gyúrok, marhából és sertésből. Birka nincs. Krumplit főzök héjában, aztán kicsit megpirítom. Hagyma mellé, saját ajvár és mustár. Saját Balkán, így utazom. Aztán jön a sötét, elég hamar. Elzárom a kályhákat. Behozok pár növényt még, állítólag jön a hideg.
Advent is jön, karácsony is. Látom a reklámokból. Gazdaságos. Szól a tévé éjjel-nappal. Van, amikor a macska nem vigasztal, hiába dorombol. Néha prédikálok, néha nyerítek. Ilyen a hitem, ilyen a lovam. Lovam már nincs. Nem táncol alattam. Néha visszagondolok az életemre. Csupa ajándék. Család, gyerekek, kert, állatok, minden, amiről álmodtam. Nyilván én csesztem el. Nyilván én árultam el. A világom így lett teljes. Az álomidőben. Nemrég arra gondoltam, hogy nagy indián testvérem most mire gondolna itt. Söprögetek tehát a ház körül. Idejár egy puli, így már négyen vagyunk, ami jó, viszont a bundájával idehord mindent. Rózsaágat, leveleket, egyebeket. Rám sötétedik, behúzom hát a függönyt, ne húzzon be a hideg annyira az ajtó alatt. Majd reggel megnézem a rózsákat újra. Szépek.
Egy mindenes feljegyzései (20. rész) | Magyar Hang
A becsavarodás elkerülésére stratégiát dolgoztam ki azzal az elképzeléssel, hogy ezúttal kivételesen át is emelem azt a valóságba.
Addig is a Cicikrisztus, Nick Hornbytól. Novellák, tehát nem kell egyszerre szétsírni az egészet. Mert romkom persze, ezért aztán olyan, mintha Julia Robertset nézné folyton az ember, ami csak rátesz a bajra. A csávó annyira jól ír, hogy az már fáj. Sírható. Mert elemel. Egy simán agytalannak nézhető biztonsági őr nála jobban vágja az úgynevezett modern művészetet, mint bárki más. Ez nekem, mint udvarsöprő, növénybehordó egyszerű mindenesnek különösen tetszik. Szeretek azzal azonosulni, aki vagyok. Kezdjük azzal, hogy a Cicikrisztus mint cím, csodás fordítás. Ez mostanában aggályos, de szögezzük le. (Jaj, de már nem húzom ki.) Az eredeti így néz ki: NippleJesus. Alig valamivel pontosabb, mint a magyar.
Na, de írjuk ide szokás szerint a vendégszöveget is, csupán a pontosság miatt, ugye: „Remegni kezdett a térdem. Nem tudtam felállni, és alig kaptam levegőt. Akkor még nem láttam a filmet, úgyhogy még nyugodtan elképzelhettem, hogy a fiam igazából nem csinált sok mindent, már azon kívül, hogy egy félmeztelen nő mögött állt, és eltakarta a mellbimbóját a kezével. (És itt lenne az angol felsőfok, ámde rosszul fordítva.) Azt hiszem, egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, hogy Mark csak lovagiasan viselkedett – hogy ott állt az a szegény lány blúz nélkül, akit épp le akartak fényképezni félmeztelenül, de szerencsére Mark épp ott volt, hogy megmentse a szégyentől... Tudjátok, milyen az, amikor gyereke van az embernek. Csak akkor hajlandó elhinni róla a legrosszabbat, amikor nincs más választása.” Pont. Szóval, ez a Cicikrisztus pompás egy olvasmány. Leköt.
Egy mindenes feljegyzései (25. rész) | Magyar Hang
A minap megjelent itt Ábrahám Zsolt, neki is fogott, hogy helyre rakjuk néhány dalszövegemet, a múlt század nyolcvanas éveiből, mintegy beágyazzuk azokat a mai zenei világba.
Négykor ébredek, kihúzom hatig. Kávé, aszpirin, megyek a buszhoz. Felszállok, átszállok. Már megint csorog a víz az ablakon. Ilyen falu, olyan falu. Már tudom, hol száll fel a raszta. Jóarcú, bírom. Hogy mit csinálhat, azon gondolkodom. Már úgy akkor, amikor nem a buszon ül. Amikor hazamegy. Teker egy vicceset, és aztán? Merre van a kilátás innen, Uram, a talanságból? Tócsákba száguldanak a kerekek, verik ki a vizet a szomjas árkokba. Holnaptól fagy jön, azt mondják, akkor meg ebből hó lesz, mert elállni nem akar. Vigasztalan vigasztalás.
Viszont ez a szakácsiskola azért csak jó, állapítsuk meg újra. Egymás után öt matematikaórát nehéz szeretni, pláne ha az ember szót se ért az egészből, de most elért a sikerélmény csodás lehelete, vagy mi. Egy délelőttön két dolgot is megértettem, ami ritkán fordul elő velem. Az egyik a standolás művészete volt, jó, ez oké, aki nálam kevesebb időt töltött (régebben persze) hajnalonta a haverjai kocsmáiban, az szájhős, a másik viszont egy száraz táblázat volt, és azt is vágtam. Egyébként ez az egész szakácssuli szuper. Ahogy megszervezték, ahogy bonyolítják, ahogy anyánk helyett anyánk. Van itt mindenféle vesztes, felkarolva. A legtöbben még nem is nagyon tudunk róla.
Egy mindenes feljegyzései (22. rész) | Magyar Hang
Hét közben hatkor kelek, felülök a buszra, aztán egy másikra, megyek a szakácsiskolába. Néha örülök neki, néha meg nem annyira.
Veszprémben van egyébként ez az egész – a városról írok majd még megint, mert szépséges és megunhatatlan, annak ellenére, hogy a helyiek szerint vagy harangoznak, vagy fúj a szél. Nos, szerintem is, sőt inkább egyszerre megy mind a kettő, de ez egyáltalán nem baj. Én szeretek ott lenni a huzatban és hallgatózni.
Vissza a buszra és vissza a cicikhez, végre. Így kezdi a Hornby a címadót: „Egy szóval sem mondták, hogy miről van szó, meg azt sem, hogy miért van szükségük egy magamfajta csávóra. Hogy őszinte legyek, akkor aligha vállaltam volna el azt a kurva melót. És ha okosabb vagyok, megkérdeztem volna tőlük a legelső napon, mert ha most visszagondolok rá, azért lett volna, ami felkeltheti a gyanúmat: mindannyian ott ültünk körben egy ilyen személyzeti szobában vagy mi a francban, és nagyban mondták, hogy ezt meg azt kell majd csinálni, és a hülye fejemmel föl se fogtam, hogy én vagyok úgy nagyjából az egyetlen hatvan év alatti férfi , akit fölvettek.” Hey, Nick, de jó, hogy nem vagy(ok) egyedül.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 29. számában jelent meg, 2018. november 30-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
