Európából, de mindahányan?

Csinálják csak. Valamibe úgyis bele kell bukni, hát miért ne az EU-tagságunk legyen az, sőt, kifejezetten stílusos lenne, ha sokévnyi teli szájú brüsszelezés után épp Brüsszel akadna meg a politikai géniusz torkán. Sőtebb, nekem ez most már igencsak megtetszett, legyen így, hadd szóljon a magyar kilépésről szóló kampány, jöjjön a népszavazás, lássuk, éppen hová, melyik irányba kíván tartani kompország nyájas utazóközönsége.

Mert elindult ám az érzékenyítés. Egyik nap Orbán Viktor miniszterelnök úr viccesen megjegyzi, hogy hát lám, senki sem halt bele a brexitbe, tehát az Európai Unión kívül is van élet, másnap a kormányfő lefelé kompatibilis szinkronhangja tolmácsolja úgynevezett polgári vezércikkben, hogy mennyire irigyli az angolokat, és de jó lenne, ha nekünk, magyaroknak sem kellene tovább részt vennünk ebben a rohadt projektben.

Rohadt projekt. Ülnek az Európai Uniótól elzsákmányolt milliárdjaikon, és rohadt projekteznek. Ilyet sem nagyon szoktam írás közben, de most, hogy ránéztem a két srácomra, akik épp reggeli készülődésben vannak, és az jár a fejemben, vajon milyen világ vár rájuk, hogy néz majd ki az ő jövőjük, muszáj: Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Nagy levegő, lent tart, lassan kifúj. Sóhajtás lett belőle. Mélyről jövő, szomorú, őszinte sóhaj.

Mindenre emlékszem. A legelső néptáncos NSZK-turnéra, meséltem már róla sokszor: az elvtársi eligazítás induláskor, hogy ne higgyünk a szemünknek, mert a pompás színfalak mögött senyved a kizsákmányolt német munkásosztály, aztán rácsodálkozás Ausztriára, még nagyobb rácsodálkozás Németországra, hiába, a komótos Ikarus-zötykölődésnek is megvolt a varázsa (valamiért az az egyik legerősebb kép, hogy az összes létező ablak tárva-nyitva, és a forró nyári menetszél vadul rázza a delux felszereltséghez tartozó sárga függönyöket, amitől az utastér úgy néz ki, mint egy kortárs táncszínházi előadás).

Amúgy az egyik legmódosabb régióban lettünk családoknál elszállásolva, ezért seperc alatt összeomlott a szocializmusos Nyugat-Európa prekoncepció, ellenben mindjárt az első reggelinél megtudtam, hogy létezik száz százalékos narancslé, illetve, hogy a trappista sajton túl is van élet (ez már biztos Orbán Viktor hatása).

A rendszerváltás (ó, pardon, az új Nat szigorú előírásait követve: rendszerváltoztatás) után ránk köszöntő honi vadkapitalizmus őrjöngésének csúcspontján pedig Hollandiában jártam, Frízföld Szentendréjén laktunk egy igencsak gazdag famíliánál, a csatornarendszerben kényelmesen elférő jachtocska a ház mögötti kikötőben, legelésző lovak, ilyesmi. Ez is ütött, nyilván, bár ezt még besorolta az ember oda, hogy hát ők a helyi felső száz, de a hétköznapok, amikor jöttünk-mentünk és nagyon kicsit elkezdtük élni az ottaniak életét, na, az tudott fájni igazán. Mármint a hiánya, alig néhány órával a szürkeség köztársaságába való hazatérést követően.

Ilyenkor csináltuk mindig azt, hogy egy-két nap pihegéssel mentünk tovább Erdélybe vagy Kárpátaljára, amiket könnyfakasztóan imádtunk, mégis megadták azt az érzést is, hogy azért nem annyira rossz hely Magyarország. Na, jó, ebben a tempóban soha nem fogok megérkezni a mába.

Szóval nem vagyok naiv. Nem vagyok vak sem. Láttam a csalódást, amikor 90-ben nem vettek be minket a klubba, én is átéltem a magam tizenhét esztendős lázadozó fejével, hogy helló, itt vagyunk, (akkor még úgy hittem) megharcoltunk a szabadságért, jönnénk örömmel, de mindhiába. Láttam azt is, ahogy a teli bukszával kényelmesen válogató multinacionális cégek az adásvételi megkötésének másnapján bezárják friss szerzeményeiket, hogy a poszt-KGST gazdasági apokalipszisben az se maradjon talpon, ami esetleg. És látom a jelen gondjait is, mivel tényleg elvágtázott a paci az európai elittel; az például képtelen őrültség, amikor azt meséli a Brüsszelben élő barátom, hogy a bevándorlást még csak szolidan kritizálni sem szabad, mert rád szállnak és kicsinálnak, de annyira, hogy ha csupán a munkahelyed veszíted el, még jól is jártál. De akkor is!

Háháhá, tudják mit? Nagy Ferótól fogok kölcsönözni az EU-párti cikkhez, hadd fájjon egy picit az öreg rockernek: „Ha valami esik, ha valami fúj, ha valami fáj, akkor is, azért is:” Európai Unió! Itt a végén, az eredeti poszteren az EU helyett Beatrice szerepelt, és a nővérem ágya felé volt felragasztva, és sokat nézegettem, mert úgy éreztem, ez valami forradalmi vers. Végül is beérett 2020-ra. Mert ma az a valódi lázadó, aki a lázadók ellen lázad. Hú, de rossz, te jó ég! Ám nem mi akartuk.

Annyi álmunkat elragadta már doktorminiszterelnökúr. Úgyhogy be kell vallanom: igazából nem gondoltam komolyan, amit a legelején írtam. Ne legyen kampány, ne következzen népszavazás, ne mérettessék össze a józan ész meg a propaganda ereje, egyszerűen csak húzzanak el a jövőnkből végre. Francba, ez meg Bayer Zsolt hatása lehet. Én kérek elnézést.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/6. számában jelent meg február 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/6. számban? Itt megnézheti!