Regisztrációját köszönettel megkaptam – kezdődött meglepő fordulattal a Miniszterelnöki Kabinetirodából hétfő reggel érkezett válasz email. Munkatársunk rögvest azt követően jelentkezett tudósítónak a Kormányinfóra, amint kiderült, hogy ezen a héten megtartják, sőt maga a miniszterelnök is megjelenik a sajtóeseményen. A borús decemberi délelőttöt nagy lelkesedés színesítette rózsaszínné szerkesztőségünkben, mégiscsak felvillant a remény, hogy: kérdezhetünk. Nahát. Ám a mindent beborító örömködöt mindent elrontó telefonhívás oszlatta szét végérvényesen. A hívás ugyanonnan érkezett, ahonnan a pozitívan induló levél, kiderült: mégsem mehetünk. Miért nem? Mert covid van. Mások persze mehetnek, akik eddig is szoktak, de a Magyar Hang a jelek szerint túl veszélyes. This is the end of a beautiful friendship.
Hogy mi lett a délelőtti súlyos hibát elkövető sajtóreferens sorsa, egyelőre nincs információnk.
Eddig a tények, mostantól pedig az esetet feldolgozó képzelt riport következik egy magyarországi közhivatalból.
A csinovnyik hibája
Egy kiváló szép délelőttön a nem kevésbé kiváló HDR miniszterelnöki sajtóreferens a karmelita kolostor földszinti irodájának második sorában ült, és távcsövén keresztül gyönyörködött a pesti látképben. Gyönyörködött, és a földi boldogság csúcspontján érezte magát. De hirtelen… Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a „hirtelen”-nel. Igazuk van az íróknak: az élet olyannyira bővelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: HDR arca hirtelen elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt… leeresztette szeme elöl a távcsövet, előrehajolt és… azt mondta: ezt elkxrtam.
Amint tetszett hallani – ezt mondta, igen, ilyen csúfosan beszélnek odafönt, meg néha még ennél is csúfosabban. Trágárnak lenni sehol senkinek sem tilos. Trágár a paraszt, trágárak a miniszterek, sőt, a Pegasus szerint némelykor még a titkos tanácsos is. Mindenki trágár.
HDR nem jött zavarba, megtörülközött zsebkendőjével, és mint udvarias ember, körülnézett: nem zavart-e meg valakit a trágárságával? Ekkor azonban menthetetlenül zavarba jött. Észrevette, hogy az iroda első sorában, az előtte ülő vadászzubbonyos úr Nimród újságjával törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit mormol hozzá. Az úrban KZ-t, a nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkárt ismerte fel. Ő az, akit Gulyás főminiszter nemrégiben megnevezett, mint ki arról dönt, ki léphet be a Kormányinfókra és ki nem.
„Elkxrtam!” – gondolta röstelkedve HDR.
– Nem a főnököm, más hivatalban szolgál, de mégiscsak kínos. Bocsánatot kell kérnem.
HDR köhécselt, felsőtestével előredőlt, és az államtitkár fülébe súgta:
– Bocsásson meg, mélts… uram, véletlenül regisztráltam a Magyar Hangot… nem szándékosan tettem…
– De kérem, semmi az egész… Hívja fel őket, hogy a covid miatt nem jöhetnek. A végén még letüsszentenének.
– Bocsásson meg, az Istenre kérem. Igazán nem… igazán nem akarattal!
– Jaj, hagyjon békén, kérem! Ne zaklasson már!
HDR még jobban zavarba esett, bambán elmosolyodott, és felnézett az emeletre. Oda, ahova a kovászos uborkát szokták vinni. Nézett, nézett, de előbbi boldogsága nyomtalanul eltűnt. Nyugtalanság gyötörte. A délutáni vadászaton odalépett KZ-hez, egy darabig szaladt mellette, majd félénkségét leküzdve, megszólította:
– Az imént nagyon elkxrtam, mélts… uram… Bocsásson meg… Én igazán. Nem azért, hogy…
– Elég volt! Rég elfelejtettem az egészet, a Rogán meg nem is tud róla, és maga még mindig ugyanazt hajtogatja! – szólt rá az államtitkár, és türelmetlenül mozgatta ujját a ravaszon.
„Azt mondja, elfelejtette, a szeméből meg csak úgy árad a gyűlölség, mint Soros Györgyéből – gondolta magában HDR, és gyanakodva pillantott az államtitkárra. – Szóba sem akar állni velem. Meg kellene neki magyaráznom, hogy nem szántszándékkal tettem… Hogy ez a természet törvénye, hogy más európai országokban mégiscsak így szokás, máskülönben még azt gondolja, hogy Gyurcsány embere vagyok. Ha most nem gondolja, majd később eszébe jut!
HDR hazaérkezvén a Svábhegyre előadta feleségének – mégiscsak, a család az család – akaratlan hibáját. Úgy vélte, hogy az asszony, akit még a Fidelitasból ismer, igen könnyedén fogja fel a történteket; előbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy KZ más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott.
– Tudod, mit? Mégiscsak menj el hozzá, vigyél csontot a kutyáinak – ajánlotta azután. – Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendően viselkedni jó társaságban.
– Éppen erről van szó! Bocsánatot kértem tőle, de valahogyan furcsán fogadta… Egy jó szót sem szólt. Meg nem is volt rá idő, hogy megbeszéljük a dolgot.
Másnap HDR felöltötte vadonatúj hivatali öltönyét, amibe a nevét belehímeztette, így vigyáznia kell, ki ne dobja csak úgy a következő lomtalanításkor, megnyiratkozott, mint a külügyminiszter szokott és elment KZ-hez, bocsánatot kérni. A Karmelita emeletén már rengeteg kérelmezőt talált, ott volt már Simonka, Boldog, Farkas Flórián, Ódor Ferenc, akinek a nyakára térdeltek, Mengyi, aki most szabadult, meg a Völner, aki még csak befelé tart. Közöttük megpillantotta magát az államtitkárt is, aki már megkezdte a fogadást. Miután néhány vádlottat meghallgatott, KZ végre HDR-re emelte tekintetét.
– Tegnap itt a Karmelita földszintjén, ha méltóztatik rá emlékezni, mélts… uram… – kezdte meg előadását a miniszterelnöki sajtóreferens. – Elkxrtam, és véletlenül… regisztráltam őket is… Bocs…
– Hát ezek meg miféle… Ilyen semmiséggel zaklat… Azt is felejtse el, hogy léteznek ezek az árulók!
Nos, mit kíván? – fordult az államtitkár a soron következő kérelmezőhöz.
„Szóba sem áll velem! – gondolta HDR elsápadva. – Tehát haragszik… Nem, ezt nem hagyhatom annyiban… Meg kell neki magyaráznom…”
Amikor az államtitkár az utolsó párttársával is végzett, és megindult belső szobái felé, HDR utánavetette magát:
– Mélts… uram! – motyogta. – Ha zaklatni bátorkodom a mélts… urat, úgy az kizárólag a bűnbánat érzületéből fakad! Hiszen nem szántszándékkal tettem, ezt méltóztatik tudni!
Az államtitkár bosszús arcot vágott, és lemondóan legyintett. (Na nem úgy lemondóan.)
(…)
HDR bensejében valami megszakadt. Mint amikor már elkészültek a plakátok, de mégsem Karácsony nyerte az előválasztást. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát kártyaleolvasós ajtóig, kényszeredetten rámosolygott Szánthó Miklósra is, maga elé engedte, majd kiosont a kordonokkal elzárt utcára, állára húzta maszkját és roskadozva elindult. Gépiesen hazaért, a vadonatúj öltönyét le sem vetve, végigfeküdt a díványon, és…
… eszébe jutott, hogy telefonálnia kell.
