A diktatúráknak, autokratikus rendszereknek van egy sajátos tulajdonságuk: morálisan nem azoknak ártanak a legtöbbet, akiket üldöznek, hanem azoknak, akiket magukhoz ölelnek.
A nemzeti együttműködés egyre inkább autokratizálódó rendszerének társutasai szeme elől ezt az egyszerű alapigazságot jobbára elkendőzik jelenleg azok az előnyök, amelyeknek kétségtelenül birtokába kerültek. Hatalom, pénz, befolyás, pozíciók, a társadalom feletti kontroll gyakorlása. A morális kiüresedés, a gerinc erodálódása az árnyékban marad, amíg fut a szekér.
Számtalan példát lehetne sorolni a múlt és jelen magyar és globális történelméből. Aligha kétséges például, hogy ahogyan a közép-kelet-európai baloldal a mai napig nyögi a kommunizmus ütötte sebeket, hitelességi válságot, negatív társadalmi percepciót, úgy a magyar jobboldali, kereszténydemokrata, konzervatív politika jövőbeli lehetőségeit is nagyon nagy mértékben aláássa annak – tisztelet a kivételnek – a jelenlegi kurzussal való kölcsönös azonosulása. Ez is megérne egy misét, amiről most beszélni szeretnék, az mégis más: a magyar egyházak válságos helyzete.
Hogy az egyházak válságban volnának, ezt sokan, elsősorban az egyházak maguk vélhetően hevesen cáfolnák. A trón és az oltár szövetsége, az aktuális hatalomhoz való mind szorosabb (bár egyházanként erősen változó mértékű) hozzásimulás nyilvánvaló aranykornak látszhat számukra. Az anyagi források, a kezükbe került oktatási, szociális, kulturális intézmények végeláthatatlan sora, az egyházak és vezetőiknek szoros kapcsolata a politikai, közjogi hatalom szereplőivel és az ebből fakadó példátlan befolyás az állam működésére, vagy az állam világnézeti semlegességének elvével való nyílt szembefordulás a kormányzat részéről példátlanul sikeres időszaknak tüntetheti fel az elmúlt 14 évet. A valóság mégis az, hogy kevés rosszabb dolog történhetett volna az egyházakkal mindennél. Egy egyre szélsőségesebb, egyre embertelenebb, egyre erkölcstelenebb politikai hatalomhoz kötötték az egyházak hajóját, és minél szorosabban, annál nehezebb lesz aztán eloldani azt tőle. Elsősorban a katolikus és a református egyház kötelékei oly szorossá váltak, önként nyújtott vagy megvásárolt legitimációjuk oly mértékben alapjává vált a rendszer önképének, hogy immáron nem csupán hallgatag csendestársaivá, de aktív cinkosává váltak a morálisan mostanra teljesen kiüresedett Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Nem csak az a kérdés merül fel azonban, hogy a császár ugyan megkapja tőlük, ami a császáré, de vajon az Isten megkapja-e, ami az Istené, amikor az üldözöttek, elesettek, a szeretetre, szolidaritásra leginkább kiéhezettek – legyenek azok háborúk elől menekülő embertársaink, szexuális visszaélések áldozatai vagy a társadalmi kirekesztést és állami gyűlölethadjáratot elszenvedő meleg honfitársaink – a szeretet és elfogadás helyett a politikai gyűlöletkeltéssel való azonosulást tapasztalják meg részükről. Ez ügyben az egyházaknak és vezetőiknek az Örökkévalóval lesz elszámolása. Az igazság pedig odaát van, senki nem láthatja előre, mi lesz a végső, isteni mérlegelés egyenlege számukra.
Az egyházak mint társadalmi képződmények azonban nem nélkülözhetik a társadalom erkölcsi és gyakorlati legitimációját. Tanításaik igazságában hihetnek hívek nélkül is, társadalmi funkcióikat és missziós feladatukat azonban igencsak nehézkes a hívők közössége nélkül megvalósítani. A társadalom gyakorlati és erkölcsi legitimációja tekintetében pedig, túl a felügyelt intézmények, a megépített stadionok számán, a birtokolt vagyon nagyságán, a válság jelei nyilvánvalóak. Akármilyen magabiztosan ütötték el a történelmi egyházak vezetői – az evangélikusokat leszámítva – a legutóbbi népszámlálás drámai adatait, a tények attól tények maradnak. Az egyházokhoz való kötődés ereje, a hívek száma sokkoló mértékben csökkent tíz évnyi, az egyházakat minden evilági szempontból helyzetbe hozó kormányzás alatt.
De ha ezek a falra írt szavak nem voltak elegendőek, Novák Katalin kegyelmi botránya és Balog Zoltán ebben betöltött szerepe ismét, mintegy villámfényben világítják meg a drámai feszültséget, ami az egyházaknak és vezetőiknek a politikai hatalommal való viszonyában jelen van. Balog püspök és a református egyházi vezetés döntése arról, hogy következmények nélkül hagyja az egyház és vezetőjének a közjogi hatalom befolyásolása kapcsán napvilágra került botrányát három szinten is súlyosan megrázza a közbizalmat. (Balog Zoltán az egyház zsinati elnöki posztjáról lemondott, püspök marad – a szerk.) A legelső és legégetőbb a konkrét ügy szenvedő áldozatainak elárulása. Akárki és akármilyen módon is igyekezett volna mentesíteni a büntetés alól valakit, aki részese volt a rábízott gyerekekkel szembeni szexuális visszaéléseknek, személyében és az általa képviselt intézmény szintjén is morális megsemmisülés az osztályrésze, ebben a magyar társadalomban – úgy tűnik – ritka konszenzus áll fenn. Másodsorban azonban Balog püspök személyében több intézmény, az állami és az egyházi hatalom is keresztezi egymást. Ezek egymáshoz való viszonya Magyarországon 14 év fideszes kormányzás után szétbogozhatatlan. Ez a szétbogozhatatlanság pedig önmagában súlyos bizalmi válságot eredményez. Az összefonódás az állam és az egyházak között a szekuláris berendezkedésnek, az állam világnézeti semlegességének és a lelkiismereti szabadságnak az alapjait kezdi ki, amennyiben a 10 millió nagyon különféle magyar politikai közösségének ügyeit intézni hivatott állam ennek a 10 milliós közösségnek egy egyre kisebbé váló szeletével azonosítja magát, és a köz egésze által fenntartott és megbízott állami intézményeket az ő meggyőződésük képviselőjévé teszi. Harmadsorban a kegyelmi ügy nem csupán a köztársasági elnöki intézmény és általában az állami intézményrendszer iránti bizalmat ássa alá, de a református egyház társadalmi megítélését is. Akármennyi iskola és intézmény se hozza egyensúlyba a nyilvánosság számára, hogy a református egyház de facto vezetője, aki egyben a legfőbb közjogi méltóság, a köztársasági elnök személyes tanácsadója is, ebbeli funkciójában erkölcsileg teljes mértékben vállalhatatlan lépéseket tesz, majd nemcsak ő nem vonja le a megfelelő konzekvenciákat, de az egyháza is bizalmáról biztosítja. Ez annak a megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka, hogy sem Balog püspök, sem a református egyház vezetői nem értik ennek a három szintű botránynak egyetlen összetevőjét sem.
Hogy az egyházak válságban vannak, az jórészt ennek a nem csupán a reformátusokra korlátozódó nem-értésnek a közvetlen következménye. Amíg a magyar egyházak továbbra is vakon mennek el a közbizalom megingásának mindhárom szintje mellett, amíg a morális lehetetlenből szimpátiaszavazással lehetséges válhat; amíg az állammal való szétbogozhatatlan összefonódás gyakorlati előnyei elhomályosítják a szemükben annak kockázatait; amíg a társadalom erkölcsi érzékét semmibe vevő döntések születnek intézményi vagy hatalmi megfontolásokból, addig érzésem szerint nem is lesz kiút ebből a válságból.
A nép, az istenadta nép ugyanis nem stadionokat, boréttermeket, köztársasági elnöki tanácsadókat, milliónyi intézményt, vagyont és hatalmat vár az egyházaktól, hanem valami mást, amit a jelek szerint nem kap meg tőlük. Tanítást és hitelességet. Életszentséget, példamutatást, odaadást. Úgy tűnik, a társadalom jobban érti a bibliai tanítást, mint az egyházak maguk: „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert az egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.”
A szerző korábbi európai parlamenti képviselő, a Párbeszéd EP-listájának vezetője
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
