A magyar titkosszolgálatok történetében az 1989-90-es rendszerváltozást az 1990. február 14-én hatályba lépett 1990. évi X. számú törvény jelentette. A törvényelőkészítők ezt bizony elég gyorsan összelapátolták, és még szerencse, hogy van benne utalás arra, hogy csak átmeneti szabályozásról van benne szó. Akik nem ismerték vagy ismerik az akkori házon belüli – titkosszolgálatokon belüli - viszonyokat, nem is sejtették, és ma sem sejtik, hogy mekkora gondatlan melléfogásokat tartalmazott ez a törvény. Szándékos melléfogásokra már gondolni sem merek.
Másfél hónappal a Duna-gate kirobbanása után ugyanis azoknak a „különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének az átmeneti szabályozásáról” volt szó, amelyekről az említett belpolitikai botrány kapcsán a közvélemény és talán a törvény megalkotó is tudomást szereztek. Tételesen a „technikai úton történő adatgyűjtést, a postai küldemények ellenőrzését és a magánlakásokba történő titkos behatolás alkalmazását” értették a „különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek” alatt. Amelyik titkos operatív eszköz vagy módszer a Duna-gate kapcsán nem bukott le, nem vált a közvélemény előtt ismertté, az nem szerepelt a tételes felsorolásban, akár érintette vagy sértette az ellenőrzött személy magánszféráját, akár nem. A törvényi szabályozás ezeknek az eszközöknek és módszereknek az alkalmazásának engedélyezését egyetlen hivatalos személyhez, az igazságügyi miniszterhez kötötte. Szó sincs benne arról, hogy a miniszter távollétében a sürgős esetekben az engedélyezést bárki más helyette véglegesen megtehetné.
Mivel ideiglenes szabályozásról volt szó, hamarosan kezdetét vette a végleges törvény előkészítése a nemzetbiztonsági szolgálatokkal, szervezeteikkel, működésükkel, feladataikkal stb. kapcsolatban. Ismét összeállítottak egy bizottságot a szolgálatokon belül, amely mást sem csinált, csak a törvény tervezetét szövegezte. A bizottság többnyire jogászokból állt meg néhány olyan titkosszolgálati szakemberből – még 1989 előttiből –, akik a mindennapi titkosszolgálati gyakorlati munkában soha nem alkottak maradandót. Ezért nem is volt véletlen, hogy éveken át munkálkodtak, vagy inkább csak kínlódtak, mire többszöri újrakezdés, átfogalmazás, javítgatás után elkészültek egy általuk és a parlamenti laikusok által elfogadható törvénytervezet szövegezésével. Az újbóli és újbóli módosítgatások után elkészült a törvénytervezet, amelyet a magyar Országgyűlés az 1995. december 19-i ülésén fogadott el. Ez lett az 1995 évi CXXV. számú törvény a nemzetbiztonsági szolgálatokról. Szakemberek véleménye szerint ez a törvény olyan is lett, mint amelyen évekig nyűglődtek. Tételesen nem is érdemes foglalkozni a hibákkal, a közben végrehajtott változtatásokkal. Figyeljünk csak a külső engedélyhez kötött titkosszolgálati eszközök és módszerek alkalmazására!
Először is állapítsuk meg, hogy a korábbi szabályozásban megjelölt eszközök és módszerek köre lényegében alig változott. Változott viszont az engedélyezők köre, mert adódhatnak olyan esetek, amikor a külső engedélyhez kötött titkosszolgálati eszköz vagy módszer alkalmazásának engedélyezését a Fővárosi Bíróság elnöke által e feladatra kijelölt bíró engedélyezi, ám az alaphelyzetben változatlanul az alkalmazás az igazságügyi miniszter engedélyéhez kötött. S ami a lényeg: ebben a végleges törvényben sincs szó arról, hogy a miniszter helyett bárki, akár fölhatalmazás, akár a beosztása következtében, az engedélyezést a miniszter helyett megejthetné.
A legutóbbi időkben viszont kiderült, hogy időnként – vagy feltételezhetően többször –, ha a miniszteri engedélyezés valamilyen okból elmaradt, ezt a miniszterhelyettes államtitkár hajtotta végre. Ez pedig nem más, mint a vonatkozó törvény előírásainak a be nem tartása, a törvény előírásainak a megszegése. Ebben két ember mindenképpen felelős: az egyik a miniszter, aki átengedte vagy áttestálta az engedélyezés jogát, a másik az államtitkár, aki átvette ezt a jogot anélkül, hogy erre a törvény felhatalmazását élvezte volna. Az ügy érdekessége, hogy ez senkinek soha nem tűnt fel, és a jogbiztonsági-jogállamisági ingerküszöböt nem lépte túl. Lehet, hogy látszólag sehol semmiféle érdeksérelem nem következett be, de a törvény az törvény, annak minden szavát be kell tartani, attól önhatalmúlag még egy miniszter sem és egy államtitkár sem térhet el, nem léphet túl. A jelek szerint az ilyen törvénysértéseknek manapság nincs senkire semmiféle hátrányos jogkövetkezménye.
Mivel több mint fél évszázaddal ezelőtt kezdtem a titkosszolgálati szakmát, láttam, tapasztaltam egyet s mást. Törvénytelen, szabálytalan eljárásokat is. Ezért talán nem véletlen részemről annak feltételezése, hogy az 1990. február 14-én hatályba lépő ideiglenes, majd azt követő végleges, a nemzetbiztonsági szolgálatok működését szabályozó törvények betartása során előfordulhattak olyan esetek, amikor a külső engedélyhez kötött eszközök és módszerek alkalmazását nem minden esetben az engedélyezte, akinek arra törvényi felhatalmazása volt. Márpedig alighanem ezek az esetek mind jogellenesek, törvényellenesek vagyis törvénysértők voltak. Most pedig elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol az én megkopott jogi ismereteim már nem mérvadóak.
Adódik ugyanis a kérdés, hogy a megfigyelt, ellenőrzött (régi szóhasználattal a célszemély), elszenvedve a jogellenesen vele kapcsolatban konspiráltan – titkosan - végrehajtott adatgyűjtést, kerülhetett-e bármiféle jogi vagy más hátrányos helyzetbe? Vagyis a jogellenesen vele kapcsolatban beszerzett bizonyítékok felhasználhatók voltak-e ellene bármilyen formában és keretek között? A jogellenes, szabályellenes eljárások vele szemben nem annulálják-e az összes többi, akár szabályszerűen végrehajtott intézkedést és azok eredményét? Van-e valamiféle garancia arra, hogy az 1990 februárjában létrejött nemzetbiztonsági szolgálatok gyakorlatában nem fordult-e elő az, ami a Varga-Völner-ügyben kitudódott? Utána lehet-e ennek járni, meg lehet-e erről győződni?
Ha a szándék megvolna rá, ellenőrizni lehetne. Csak egy megbízható és megfelelő szintű képzettséggel rendelkező bizottságnak felül kellene vizsgálni azokat az előterjesztéseket, amelyeket az Igazságügy Minisztériumban őrizniük kellene a kezdetektől napjainkig. Persze gondosan ellenőrizve és összevetve a beérkező iratok iktatókönyvében szereplő adatokkal, nehogy bárki kiemeljen egyes fontos inkriminált anyagokat. Nem csodálkoznék, ha az elmúlt évtizedekben nem lenne olyan időszak, kormányzati ciklus, amikor az említettekhez hasonló visszaéléseket ne követtek volna el.
Az iménti véleményemhez csak annyi megjegyzést fűznék még, hogy bármely hatalmon lévő politikai rezsim alighanem mindenféle engedélyezési eljárást megkerülve is, ha akarta, titkon ellenőrizhette az ellenfélnek – ma már szinte ellenségnek – tekintett belpolitikai szereplőket. Ha erre vonatkozó szándék fennállna, a kivitelezés megoldható lenne. Nesze neked, jogállamiság!
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
