A legtöbb kisgyerek imád kormányozni. Beülnek a kisautóba, és széles vigyorral az arcukon rángatják gyors mozdulatokkal a kormányt jobbra-balra. Azzal nem törődnek, hogy az autó így igen hamar az árokban köthet ki. Nekik ekkor még csak a kormányzás élménye a lényeg. Hogy végre ők irányíthatják egyetlen kézmozdulattal a kisautót. Legtöbben ezt a korszakukat letudják 3-4 éves korukra. De akadnak olyanok is, akiknél a céltalan kontroll vágya felnőttkorukban is megmarad. Sajnos a magyar felsőoktatás 2010 utáni irányítóira is ez a mintázat jellemző.
Hiszen ment ezerrel a kormányrángatás az elmúlt 14 évben. A döntéshozóknak közel minden évben sikerült meglepni valamilyen komolyabb változtatással az egyetemeket és a felsőoktatásba jelentkezőket. Csak az a baj, hogy ők nem ilyen meglepetésekre vágytak. Sőt, leginkább semmilyen meglepetésre nem vágytak. Hiszen a felsőoktatás az a szektor, ami különösen igényli a kiszámítható, biztos működési feltételeket. Mert egy, az érettségi miatt óriási nyomás alatt lévő végzős gimnazista nem igazán értékeli, ha két héttel a jelentkezési határidő előtt borítja fel továbbtanulási terveit a kormányzat döntése. És egy oktató sem túl lelkes, ha az egyetemét egyik évről a másikra kiszorítják az országból, vagy a megkérdezése nélkül zajló „nemzeti szellemű privatizáció” miatt elveszíti értékes európai kutatási partnereit.
Volt tehát hajtűkanyar bőven. A 2010-es évek elején az oktatás vasladyje, Hoffmann Rózsa még évről évre szigorította a felvételi kritériumokat, és arról értekezett, hogy „nem most jelentkeztek kevesen, inkább az elmúlt években vált mennyiségileg túldimenzionálttá a felsőoktatás.“ Avagy nem a zsömle kicsi, hanem a pofátok nagy. Tudhatnánk ezt már régről. De Orbán Viktor is a romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomásokról delirált. Meglett tehát az új ellenség: a ténfergő egyetemista és az állástalan diplomás kocsmatöltelék! Jött is a ponthatárnövelés, keretszámcsökkentés, röghöz kötés. Jól elbánt az ellenséggel újra a kormány. Annyira sikeres volt az árnyékra vetődés, hogy sikerült 2013-ra 50 ezerrel, vagyis harmadával csökkenteni a jelentkezők számát.
De még mielőtt a felsőoktatás eltömegesedésének ellenségei igazán boldogok lehettek volna, hirtelen a másik irányba csavarodott el a kormánykerék, egészen ütközésig. Csák János és Hankó Balázs ugyanis olyan szélesre nyitotta az ajtókat a felvételizők előtt az elmúlt két évben, amennyire csak lehet. Nincs már minimum ponthatár, nincs kötelező emelt szintű érettségi sem, eltöröltek minden hoffmanni szigorítást. Mehet mindenki az egyetemre, most már nem kell fél lábbal megmászni a Himaláját.
Csak egy kérdés maradt, amire a kormány tagjaitól nyilván soha nem fogunk őszinte választ kapni. Vajon Hoffmann Rózsa és Orbán Viktor tévedtek korábban, vagy a felsőoktatás mostani vezetése? Mert egy állítás és az ellenkezője nem lehet egyszerre igaz, még akkor sem, ha a kormány tagja ejti ki a száján.
Persze az ilyen szakpolitikai ellentmondások soha nem zavarták a jelenlegi kurzust. Hiába nevezte például nemzetstratégiai lépésnek az ágazati stratégia az egyre több külföldi hallgató és oktató fogadását, a kormány simán elüldözte a CEU-t, ami addig élen járt ezen a téren. Orbán „tandíjölő” Viktor pedig gondolkodás nélkül a diákhiteles tandíjrendszer felé terelte volna a teljes felsőoktatást, ha nem mozgolódnak annyit a hallgatók. De az a pálfordulás is megér egy misét, ami az egyetemi autonómia körül zajlott: előbb kancellárokkal és a rektorok miniszteri kinevezésével totális állami kézi vezérlésbe vágták az egyetemeket, majd később a nagyobb pénzügyi és tudományos autonómia mézesmadzagával adták el a modellváltás pártpolitikai rablóprivatizációját.
De legalább megérte a sok kormányrángatás meg hajcihő? A jó francokat!
A magyar felsőoktatás rosszabb helyzetben van, mint valaha. Hiszen nem elég, hogy az elmúlt 10 évben Európában szinte csak nálunk csökkent a felsőfokú végzettségűek aránya, és a magyar gimnazisták egyre nagyobb hányadát veszítik el a hazai egyetemek, az Erasmus + és a Horizont Programokból való kimaradás egy valódi atomcsapással ér fel a hazai felsőoktatás számára. Mert lehet észak-koreásdit játszani egy ilyen szinten nemzetközivé vált szektorban, csak nem érdemes. Mert az európai kapcsolatok elhidegülésével hiába nyitunk kelet felé, könnyen belátható, hogy a keleti autoriter államok felsőoktatási intézményei nem képesek pótolni az európai vérkeringésből való kikerülésünket. A két európai program helyett indított hazai HU-rizont meg Pannónia Program pedig olyanok, mintha a Wish-ről rendelte volna őket a kormány. Hasonlítanak az eredetire, csak éppen nem működnek.
Csak a kezemet figyeljék, mert csalok! – kiálthatott volna egy őszinte pillanatában a miniszterelnök. És csalt is folyamatosan a felsőoktatásban. Dörrentek a szebbnél szebb szólamok, de az egyetemi szféra fejlődése és a szakmai szempontok soha nem számítottak a döntéshozatalnál.
Mert hiába ígértek itt miniszterek, államtitkárok fűt-fát, hiába áramlott rengeteg EU-s pénz a felsőoktatás fejlesztésébe, az Orbán Viktor állandó kormányrángatása mögött álló beteges kontrollvágy miatt rengeteg érték ment már veszendőbe, lett kockára téve az egyetemeink jövője. Mert a Sorossal vívott fiktív háború értékesebb volt a kormány számára, mint az ország egyik elit intézménye. Mert az egyetemek (és pénzügyi erőforrásaik) feletti fideszes kontroll értékesebb volt számukra, mint a hazai felsőoktatás nemzetközi kapcsolatrendszere. Mert a hatalomépítő osztogatás mindig értékesebb volt számukra, mint az egyetemi oktatók fizetésemelése vagy a hátrányos helyzetű hallgatók továbbtanulása.
Itt vagyunk hát 2024. július 24-én, amikor százezer fiatal lélegzetvisszafojtva várja a ponthatárok kihirdetését. Szerencsére az egyetemeinken még sok kiváló tanár, izgalmas előadás és rengeteg életre szóló élmény várja majd őket. De a fejük felett ott trónol egy hároméves kisfiú módjára a kormányt rángató miniszterelnök, és csak remélni lehet, hogy a következő években nem rántja rájuk újra a kormányt.
A szerző a Momentum országgyűlési képviselője
A Hang.hu-n megjelent publicisztikák nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
