Nem tudom, feltűnt-e a nyájas olvasónak, hogy az elmúlt másfél évtized fölösleges volt. Megy most ez a nyűglődés, hogy közös listával kell-e legyőzni Orbán V.-t, vagy van más módja is, ám elfeledkeznek a delikvensek egy érdekes nüanszról. Holott ha nem feledkeznének el róla, akkor nem is kellene nyűglődniük. Sejtettem, hogy ezt meg kell magyaráznom kontextusosan.
Amikor a világpolitika úgy döntött, hadd következzen be rendszerváltás a régiónkban, akkor Magyarország ripsz-ropsz kettészakadt. Lettek a konzervatívok és a liberálisok, és hozzáláttak, hogy kikaparják egymás szemét. A helyzet egyre fokozódott, főleg azután, hogy egyes mértékadó – igaz, ritkán mértéktartó – várakozásokkal ellentétben az úgynevezett jobboldal nyerte az első szabad választásokat. Megesik, hogy a kígyó elesik, mondta a kobra, és eldőlt jobbra.
A kétpólusú szisztéma mindenesetre máris készen állt. Ezt az sem törte meg, hogy a liberálisokat felzabálta a megreformált utódpárt, és az sem, hogy a kormányzás fáradalmaiba belerokkant konzik összeroskadtak, mint a colostok. Ott volt a szabad térség üresen, érkezett a tehetséges Orbán V., magáévá tette, és hozzálátott az építkezéshez. A struktúra ezáltal mit sem változott, egyenlőhöz közeli erők küzdöttek ’98-ban, ’02-ben, ’06-ban is. Az első két alkalommal meglepetés történt, harmadjára papírforma érvényesült. Csakhogy a botor Gyurcsány F. jóvoltából meglibbent a pillangó szárnya Őszödön, és nyomában valóságos tornádó kerekedett. A két pólus megreccsent, és elkezdődött a fölösleges másfél évtized.
Egy mondat a domborzatról
„...nagyképűség azt gondolni, hogy minden rajtunk múlik, ugyan, rajtunk annyi múlik, hogy feltesszük-e a maszkot, van belőle elegendő, nem úgy, mint tavasszal, ezer éve, nekem is van egy csomó...”
A politikába vágyó személyek és az érdeklődő úri közönség egy része úgy érezte, nem elég, ami van. Nem elég jó sem az egymás után kétszer bukó Orbán V., sem a hazudós Gyurcsány F. Alternatívákat akartak, Jobbikot, LMP-t, később Momentumot, miegymást. A leamortizálódott rendszerváltók közben eltűntek, a híres utódpárt is kettészakadt. A ’10-ben győztes Orbán V. meg úgy dörzsölte a tenyerét, hogy szikrát hányt, és azt mondta: nevezzük az új konstellációt centrális erőtérnek. Ez bejött, azóta még kétszer keletkezett kétharmad.
Ám az élet megy tovább, és a sok kis párt a sok nagy pofonból tanulván rájött: külön-külön nem megy, elkezdtek hát összefogásban gondolkodni muszájból. Meglett az eredménye, ’19-ben megnyerték a főpolgármester-választást. Ebből azt a tanulságot vonták le, hogy szoros együttműködésre lesz szükség ’22-ben is. Nyomban össze is dugták a fejecskéjüket, és azóta úgy tartják. Csak akkor nem, amikor mondani szeretnének valamit. Egyedi mondanivaló híján mindig ugyanazt: óegygé. De egyformán, ugyanazzal a hanglejtéssel és hangerővel. Nincsen már köztük semmi különbség.
Egyik Magyarország
Milyen jó is lenne hinni abban, hogy tényleg van másik Magyarország. Hogy ami az SZFE környékén történik, valami újnak és szépnek az előszele.
A centrális erőtérnek tehát befellegzett. Érthető. A kormánypárthoz képest mi is lehetne jobbra – talán Dúró Dóra a darálójával, de azt is ki akarják csavarni pici kezéből –, míg a baloldal rég elveszítette baloldal jellegét. Személyek vannak, ambiciózusak, akik külsőleg megkülönböztethetők, tartalmilag nem. Ahonnan elindultunk, ismét ott vagyunk. Két pólus, lehet, hogy egyformák is méret szerint most. Mint régen. Hogy a frontemberek is ugyanazok, az bónusz, és épp az teszi olyan otthonossá az egészet. Érdemes lenne ezt evidenciában tartani szerintem. Ilyen hosszú fölösleges kanyarokat tenni ugyanis tényleg fölösleges. Hiszen a nóta, lám, mindig ugyanaz marad. Hallgassa a fene.
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/41 számában jelent meg október 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/41. számban? Itt megnézheti!
