A nyolcvanas évek elején Tihanyban dolgoztam, a vízmű egyik telepén. A munkám meglehetősen egyszerű volt, akár egyhangúnak is mondhatnám, de az a hat négyzetméteres, kis iroda, ahová beülve csönd és nyugalom vett körül, sok mindenért kárpótolt. Beosztottaim nem nagyon zavartak, örültek, hogy békén hagyom őket, tudták, mik a napi teendőik. Bőségesen jutott időm egyebek mellett hallgatni a Szabad Európa Rádiót is. Az irodában mindenféle drótokat feszítettem ki antennának, s a házilag összeeszkábált készüléken viszonylag jó minőségben hallgathattam a rövidhullámon az „odaátról” jövő híradásokat. Így szereztem tudomást az ifjú Rajk László lakásán működő szamizdatbutikról is. Minden kedden este nyolctól tízig látogatható – hirdette a rádió. Sokáig azt sem tudtam pontosan, mi az a szamizdat, s egyáltalán nem fogtam föl az ügy komolyságát. Valami titokzatosság lengte körül az egészet, csupán egy izgalmas kalandnak hittem az ottaniak tevékenységét, s elhatároztam, hogy a fővárosba utazom, és meglátogatom a Galamb utcai lakást.
1982 decemberében került sor az utazásra. Szerencsém volt, tudniillik egy héttel később hallottam a SZER híradásában, hogy Rajkot kilakoltatta a rendőrség, így a szamizdatbutik működése is befejeződött.
Hűvös, nyirkos, decemberi este volt, amikor kiszálltam a földalatti végállomásán, a Vörösmarty téren. Előzőleg gondosan tanulmányoztam a térképet, így rögtön tudtam, merre induljak az úti célom felé, csak az volt még rejtély számomra, az utca melyik végén kezdődik a számozás. Mintha csak véletlenül járnék arra, meg-megálltam, körülnéztem, bár sok látnivaló nem akadt. Az utcába érve azért gyorsabban kezdett dobogni a szívem, arra számítottam, hogy majd igazoltatnak, esetleg elküldenek, és rendőrök lesznek mindenfelé. De néhány járókelőn és pár útszéli autón kívül semmit sem láttam. A lépcsőház kopott, piszkos, az itt-ott világító égők inkább csak irányfénynek feleltek meg. A lakás előtt megállva zajt hallottam odabentről, egyébként sehol egy teremtett lélek. Az összefirkált ajtón néhány szavas üzenetek, odaragasztott, félig letépett papírfecnik. Megnyomtam a csengőt. Hallottam, hogy odabent szól, de senki nem nyitott ajtót. Újból, majd ismét csöngettem, és vártam. Egy szakállas fiatalember jött ki, épp a kabátjába bújt, elmentében odaszólt nekem: Miért nem mész be? Menj be nyugodtan!
Bent nyüzsgés, cigarettafüst. Vagy húszan lehettek, kisebb csoportokba verődve élénk beszélgetés folyt. A szobában hátul, egy kis asztal mellett egy lány ült, mellette pénzes doboz, előtte egy spirálfüzet. Fiatal fiú ült mellette, halkan diskuráltak. A helyiség hangulata földobott: ide-oda sétáltam, hallgattam a vitatkozókat, böngésztem a Beszélő stencilezett példányait, és úgy éreztem magam, mint aki valami fontos ügynek a részese lehet. Lapozgattam a vékony kiadványt a recski munkatáborról, amiről korábban még soha nem is hallottam. Inkább a Beszélőben megjelent írások, közös tiltakozások érdekeltek, itt még közismert neveket is találtam az aláírók között: színészeket, irodalmárokat. Körben mindenütt könyvespolcok roskadoztak, innen választottam egy könyvet, amit már régóta hiába kerestem az üzletekben, de az asztalnál ülő lány fölvilágosított, hogy ez egy magánlakás, és a könyveket nem lehet megvásárolni. Zavarban voltam.
A mai napig nem tudom, hogy jöttek rá az illetékes belügyi szervek, ki vagyok, honnan jöttem, mivel senkinek nem mutatkoztam be, senkivel nem beszéltem. A vásárolt kiadványokkal elindultam a pesti szállásom felé, közben sűrűn – úgy gondoltam, feltűnés nélkül – forgattam a fejem, de nem vettem észre, hogy bárki is követne. A III/III-as részleg malmai mindenesetre lassan őröltek, vagy nem voltam annyira fontos a számukra, mert csak fél évvel később, 1983 májusában kerestek meg Balatonfüreden. Emlékszem, ragyogó, tavaszi nap volt, munkából motoroztam hazafelé öreg járgányomon, amikor elém kanyarodott egy AH-s rendszámú Zsiguli, kiszállt belőle egy civil ruhás férfi, és intett, hogy álljak meg. Keressem föl holnap 10 órakor a megyei rendőrkapitányságon, a portán kérjem Horváth hadnagyot! A munkahelyemen ne szóljak senkinek, majd ők adnak megfelelő igazolást. Se köpni, se nyelni nem tudtam a meglepetéstől, éjszaka alig aludtam valamit. A mai eszemmel már csak mosolyogni tudok magamon; egyszerűen tudomást sem kellett volna vennem az egészről addig, amíg hivatalos idézést nem küldenek. Persze, utólag könnyű okosnak lenni, no meg akkor másféle idők jártak.
A belügyi tisztet lehet, hogy nem is Horváth hadnagynak hívták, talán csak a magamfajtáknak mutatkozott be így. Egy sivár irodában ültünk egymással szemben. Ő a modorával és közvetlenségével igyekezett elfeledtetni a bezártságot és a hangulattalan szürkeséget. Hogy lehet ilyen helyen dolgozni nap mint nap, merült föl bennem. Kifejezetten kedves és érdeklődő volt, kérdezett az égvilágon mindenről, de az egésznek inkább csevegés jellege volt. Egyre kevésbé értettem, mit keresek én ott. Aztán váratlanul megkérdezte: Ugye, olyasmit is szívesen olvas, ami nem éppen legális? Pillanatok alatt tisztázódtak a frontok, én egy kicsit meg is nyugodtam, végre kiderült, miért is pazarolja rám az idejét! Aztán bejött egy százados is – érdekes, a rendfokozatukat mindig megmondták –, nagy darab, vörös hajú fickó, a nevére már nem emlékszem. Vagy tízszer végigkérdezték, miért mentem a Galamb utcába, mi történt ott, kivel beszéltem, ki tud még róla. Aztán le kellett írnom mindent részletesen. Fél óra szünet következett, egyedül ücsörögtem a szobában, és bámultam a mennyezetet. Utána kezdődött ismét elölről az egész: elmondani, leírni! Leginkább arra voltak kíváncsiak, honnan tudok a szamizdatboltról – valamiért nem akarták elhinni, hogy a SZER-ben hallottam róla. Nyilvánvalóan valamiféle titkos, általuk még nem ismert csoportosulás után kutattak, ezért csűrték-csavarták a kérdéseket órákon keresztül, hátha megfognak – de nekem könnyű dolgom volt, csak az igazságot kellett ismételgetnem.
Másnap reggel nyolcra ismét be kellett mennem, és azt is közölték, jól tenném, ha bevinném a vásárolt kiadványokat is. Ennek a napnak a fő témája az volt, hogy meggyőzzenek róla: hibát követtem el az államrend, a nép ellen. Nem nagy hibát ugyan, de… és ezt a hibát most helyre kell hoznom! Azt is közölték, hogy ők segítségemre lesznek, hogy kiköszörülhessem a csorbát.
Gondolom, ma már mindenki számára világos, mit értettek a hiba helyrehozatalán: épüljek be a szervezetbe! Aztán bagatellizálni próbálták az egészet: nem nagy ügy, néha elmegyek egy-egy író-olvasó találkozóra, vagy Pestre utazom az ismét megnyílt szamizdatbutikba, és elmesélem vagy leírom az ott tapasztaltakat Horváth hadnagynak. Később sokat sejtetően céloztak a munkahelyi előmenetelemre, irodalmi munkásságom fölkarolására. Számomra a legfélelmetesebb pillanat az volt, amikor ellentmondást nem tűrő hangon bejelentették: ebben a kérdésben még ma döntenem kell! Azt hiszem, nagyon ijedt képet vághattam, mert ismét kedélyes csevegést kezdeményeztek, de nem hagyták, hogy más irányba terelődjön a beszélgetés. Döntenem kell! Minden belső energiámat mozgósítottam. Igyekeztem az összes körülményt számba venni, mindenre figyelni, az ő fejükkel gondolkodni. Egyetlen cél lebegett előttem: valahogy sikerüljön haladékot kicsikarni! Már ez volt a játszma egyetlen célja. Ők is tudták, ha egyszer kikerülök onnan, még egyszer be nem megyek önként. Azt mondták, minek ezen annyit gondolkodni, úgysem beszélhetem meg senkivel, hiszen az előbb aláírtam, hogy az itt elhangzottakról senkinek nem szólok. Vajon tényleg azt hitték, hogy mindezt magamban tudom majd tartani? Bejött egy egyenruhás alezredes, szemmel láthatóan ő volt a főnök, valamint a legprimitívebb is köztük. Már hárman győzködtek, néha fenyegetőleg, néha barátságosan. Ki voltam készülve, csak annyit bírtam időnként kinyögni: nem! Kértem őket, engedjenek haza, nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy dönteni tudjak. Hazaengedtek.
A legközelebbi randevúnk pár héttel később, június 13-án volt. Jól emlékszem rá, ekkor ünnepelem a névnapomat. A reggeli pálinkától felszabadultnak éreztem magam, délelőtt – már nem emlékszem, hánykor – a Tihany-révi Komp büfében találkoztunk. Már nem féltem. Szép idő volt, nyugodtan sétáltam a találkozóra, mert éreztem, hogy itt már nagy baj nem lehet. Két kihallgatóm jött el, látszott rajtuk, hogy csak a rend kedvéért vannak ott, egyáltalán nem lepődtek meg visszautasító válaszomon. – Névnapom van, meghívhatom magukat egy italra? – kérdeztem, és nagyon jól éreztem magam, mert tudtam, hogy sikerült!
A századost akkor láttam utoljára. Horváth hadnagy még meglátogatott egyszer a telepen. Ott parkolt a bejárat mellett, úgy látszik, már nem számított, hogy a többiek is meglátják az AH-s autót. Érdeklődött a hogylétem felől, kérdezte, nem tudok-e valami újságot, de én akkor már csak a madarak csicsergésére és a tó vizén tükröződő napsugarakra figyeltem.
