Prés alatt

A hazai sajtóviszonyokban elmúlt időszakban történt változások mély aggodalommal töltik el azokat, akik számára érték a sajtó szabadsága, akik a hiteles tájékoztatás mellett a sajtó legfontosabb feladatának a demokrácia őrzését, a mindenkori politikai hatalom ellenőrzését tartják.

Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a rendszerváltoztató időkben, 1989 táján, a pártállamban uralkodó MSZ(M)P kivételével, minden újonnan alakult demokratikus párt – így a Fidesz is – egyetértett azzal a követelménnyel, hogy az állami tulajdonú, közszolgálati médiának, így a Magyar Távirati Irodának, a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak pártatlanul kell ismertetnie a politikai élet eseményeit, a társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokat. Az újságírókkal szemben alapvető követelményként szabták meg, hogy munkájukban ne érvényesítsék pártpolitikai elkötelezettségüket, vagyis újságíróként nem részesíthetik egyik pártot sem előnyben a másikkal szemben, egyenrangúnak kell tekinteni, és eszerint kell bánni a különböző politikai erőkkel.

Szeressük a G-napot

Ha Simicska Lajos nem rúgja össze a port Orbán Viktorral, szegényebbek lennénk három év sajtószabadsággal.

Ha megnézzük ma ezeknek az állami médiumoknak a működését, akkor egzaktan kimutatható, hogy nem felel meg a korabeli íratlan, ám a demokratikus pártok számára mégis normának számító alapelvnek, ami aztán később visszaköszönt a médiát szabályozó törvényeinkben, csak a gyakorlatban nem érvényesül. Ma a helyzet az, hogy a Fidesz maga alá gyűrte a közmédiát, a tévét irányító szakemberek a Párt „katonáinak” tekinthetők, a hírszerkesztők munkáját nem szakmai kritériumok, hanem a közvetlen központi iránymutatáson túl a feltétlen megfelelési kényszer határozza meg.

Vagyis a magyar közszolgálati média ma nem tölti be azt a feladatát, amit normális körülmények között be kellene töltenie. Zászlóshajóként kellene küzdenie, ha a politikai hatalom visszaél erejével, ha felelőtlenül gazdálkodik a közös vagyonunkkal, ha egy pártot maga alá gyűrő szűk csoport a politikai hatalom kizárólagos birtoklására tör. A közmédia ma az uralkodó hatalom fenntartását szolgálja, nem pedig a magyar állampolgárok információs jogának kielégítését, nem a demokrácia megőrzésében látja el a sajtó feladatát, nem a hatalom ellenőrzését tekinti fontos céljának.

A közmédia álságos sajtóbéli tevékenysége, amely végső soron csupán a Fideszt uraló szűk csoport hatalmának fennmaradását szolgálja némi – szappanoperákkal történő – szórakoztatás és a politikai szempontból semleges nemzeti kultúrát ápoló műsorszolgáltatás és sportközvetítés mellett az adófizetők számára 80 milliárd forintba kerül évente.

Emellett eltörpül az az évi pár milliárd forint, amelyet néhány Orbán-kegyenc oligarcha, vagy Orbán kegyeiből kiesett oligarcha költött a kedves vezető ülepét nyaldosó, avagy a kedves vezető közvagyont zabráló vazallusai kezére csapdosó sajtó működtetésére.

A hűséges, az Orbán-vezette pártszövetség érdekeit kiszolgáló sajtó munkáját évi több milliárdos reklámköltéssel, vagyis állami forrásból származó apanázzsal hálálja meg a hatalom, a pénzből jut osztalékra a működtetőknek, és jut busás zsoldra a propagandistákká züllesztett egykori újságírók számára is.

Lécci-lécci, csak a Fidesz!

A csend, rend, fegyelem idilli állapota csak addig kellemes, amíg az ember nem ütközik a Párttal (NER-rel). És itt jövünk, pardon, jönnénk mi, újságírók.

Az a néhány klasszikus újságírói feladatot ellátó sajtóorgánum, amely olvasóik, hallgatóik előfizetéséből, támogatásából még léteznek, csupán néhány tíz-, esetleg százezer embert érnek el, hatékonyságuk eltörpül az elvégzett munka minősége mellett.

Ennek ellenére akik hivatásuknak tekintik az újságírást nem tehetnek mást, mint folytatják a munkát, jó lelkiismerettel, napról napra, „jégtengerből csalva a meleget”, ahogy a Költő mondta…