Most még küzdelem van, a jelszavak és félmondatok csatája, most még kint vannak a nagy plakátok átkokat szórva, de úgy tűnik, fáradnak, s hamarosan bekövetkezhet az, amiben sokan bíznak, megérkezhet a változás. Sémáinkat ismerve azonban érdemes talán már időben a szabadságról, annak természetesnek gondolt birtoklásáról és az ebből fakadó társadalmi türelmetlenségről néhány gondolatot előrevetíteni. Mert a szabadság is csak pillanatnyi élmény, mint minden más. Amikor vége valaminek, valami rossznak, hiába tartott sokáig, hiába volt még oly nyomasztó, nem örülünk úgy, mint előtte gondoltuk, nincs hosszú eufória, nem becsüljük meg eléggé, hanem egyszerűen csak túllépünk, kész, vége, nincs tovább. A saját életünk történései is ezt bizonyítják. Mitől van így? Ki tudja. Talán, hogy fejben már végigjátszottuk, átéltük, és így hiába a szabadulás tényleges, valóságos pillanata, túl vagyunk rajta. Onnantól már a múlt része. Nem érdekes. De lehet, hogy valami egészen másról van szó. Az agy biokémiája, az ősi ösztön, hogy tovább, mindig csak tovább…
Mert biztosan így lesz akkor is, amikor megbukik Orbán rendszere. Aznap, másnap, esetleg azon a héten még örülni fogunk, de utána elindul a felejtés lassú, nyúlós és mérgező folyamata, és egy-két éven belül, talán hamarabb, megjelennek majd az Orbán-nosztalgia Facebook-posztjai, és minden kezdődik előről. Ha nem így lenne, már nem lennének. Sem ők, sem a ‘90 előtti idők romantikája. Nem tudunk megszabadulni a sémáinktól. Az új rossz megédesíti a régit. Tanulság pedig nincsen, csak a népmesékben.
Mert véget ér Orbán rendszere, ez nem kérdés, és nem is túlzott optimizmus, mégcsak nem is vágyvezérelt naivitás. Ez törvény. A történelem, a politika törvénye. A kérdés az, megbecsüljük-e majd a pillanatot, vagy az új korszak csetlései-botlásai visszahívják ismét az egykorit, az ósdit. Antallék is így jártak akkoriban, a ‘90-es évek elején. Nem volt pardon. Rövid időn belül „boszorkányüldözők” lettek, urambocsá nácik, és a mostani nemzetiek, akkori liberálisok, tehát a Fidesz implicite segítették Horn Gyuláék visszatérését. Aztán jött a Tocsik-ügy, a Deutsch-féle vizsgálóbizottság, majd rögtön a középre, azután pedig a jobbra húzódás. ‘96 októberében a Parlament előtt már együtt tüntettek Giczy Györggyel, a KDNP akkori elnökével, a MIÉP-vezér Csurkával és a kisgazdapárti Lányi Zsolttal. Az úgynevezett nemzeti középosztály pedig elfelejtette honnan indultak. Persze, ezért súlyos árat fizetett, mint utóbb kiderült. A Fidesz ‘98-as sikere később az összes rendszerváltó, illetve történelmi gyökerű jobboldali párt teljes pusztulását eredményezte, mert a falánk kisgömböc szőröstül-bőröstül tüntette el azokat.
Arról írtam fentebb, hamarosan megérkezhet a változás, és arról, hogy ezt törvénynek gondolom. Nem tudom persze, hogy indokolt-e ilyen mértékű optimizmus, pontosabban, nem tudom, hogy indokolt-e ebben a pillanatban máris bukást vízionálni. Azért, mert tömegek vannak az utcán mindenhol, azért, mert egy csapásra változott minden, amit eddig belpolitikának hittünk, azért, mert tavasz van és lendület, még semmi sem biztos. Azzal viszont tisztában kell lennünk, csak úgy lesz értelme bármilyen fordulatnak, ha megbecsüljük a levegőváltozás, a szabadság frissességét, és nem felejtjük el, ami ebben a másfél évtizedben történt. És persze azt sem, hogyan tudott a karhatalmista Horn Gyula annak idején, a fiatal magyar demokrácia megteremtését követő években Antallék ellenében újra hatalomhoz jutni. Ha türelmesek leszünk az új kormány, az új berendezkedés kezdeti megpróbáltatásaival, s nem akarunk néhány útkereső, defenzív hónap után visszahívni senkit a múlt melankólikus homályából, ha időt adunk, akkor, de csak akkor kezdődhet valami más. Fontos lesz majd a higgadtság. Fontos lesz a türelem, de a legfontosabb mégis a levegőváltozás, vagyis a szabadság hosszú, minél hosszabb megélése lesz.
A magyar nosztalgikus természetű nép. Szeretünk visszaemlékezni, és szeretünk a korábbi dolgokra úgy gondolni, ahogy az az adott pillanatban számunkra előnyös, mert menekülőút, kapaszkodó, a kijárat illúziója valamiből, ami akkor és ott nyomasztó, esetleg szorongást, félelmet vagy haragot gerjeszt bennünk. Rendszerváltásunk sikertelenségének oka, egyebek mellett, ez a sémaszerű működés. Ezért vagyunk még mindig Kádár János, és nem Márai Sándor népe.
Most nem időszerű még ez, tudom. De a polgári, a kulturális értelemben progresszív változás eddig ezen múlott. Sémáink meghatározták sorsunkat, és a minta generációkon át él tovább. Látjuk, tapasztaljuk. Meg kell tehát törnünk ezt az átkot, s meg kell tanulnunk végre helyén kezelni a szabadság élményét, örülni annak, s megbecsülni, hogy miután buknak, mi már ne bukjunk még egyszer.
