Írásom címe aktuálisabb, mint valaha, és számomra ez nem a jelen, hanem a jövő aggasztó kérdése, egy sokakat érintő nézőpontból: mi lesz a gyerekekkel, a gyermekeinkkel? Mi még csak kihúzzuk ezt az újabb, kormányzásra betervezett tíz évet (ezt, ugye, Orbán Viktor vallotta be az őt álló cövekkel moderáló Bohár Dánielnek néhány napja a tihanyi csapatépítőn), de ez a cseperedő korosztály éppen akkor lesz kirobbanó formában, amikor lehetséges, hogy hipp-hopp, Közép-Ázsia végtelen sztyeppéin találjuk magunkat, ha nem is fizikailag, de lelkileg, gazdaságilag mindenképpen. Oly korban él majd akkor a jövő nemzedék, amikor a magyar–tatár barátságnak is lesz ünnepnapja, és a 150 éves török uralom hazánk aranykorszakaként szerepel majd az iskolai tankönyvekben; ki tudja, lehet ezek az idők is eljönnek. A gyermekeinkről van szó, a gyermekeimről, akik épphogy elhagyták a tizedik életévüket, tanulnak, készülnek az életre, de még fogalmuk sincs róla, mi vár rájuk, ellenben velünk.
Mi nap mint nap halljuk, látjuk, olvassuk a magyar közélet eseményeit, és egyre nyilvánvalóbbá válik mindenki számára, hogy a Fidesz nem Európában látja hazánk jövőbeni helyét, hanem valahol Belső-Ázsiában: ha tehetnék, ökrökkel vontatnák el az egész Kárpát-medencét a türkmén pusztába, csak, hogy minél távolabb legyen a dekadens Nyugattól. De miért jó ez nekünk és a gyerekeinknek? A válasz: semmiért! Épeszű magyarázat nincs arra, hogy Magyarországot természetes közegéből kiragadva egy olyan velünk éppannyira nyelvi rokonságban álló (mint a finnugor nyelvcsalád például), ám identitásában merőben idegen közösség felé kormányozza az ország miniszterelnöke, amelyhez soha nem tartozott, és amelylyel semmilyen pozitív kicsengésű (szegény Hunyadiak!) történelmi kapcsolata nem volt. A földgáz nem lehet magyarázat (hiszen az máshonnan is beszerezhető, kedvezőbb áron, mint most) az ország jövőjének, évszázados európai kapcsolatainak elárulására, az egyéni érdekek (esetleges menekülőút, avagy búvóhely az autoriter világban – ki lát Orbán fejébe?) pedig nem írhatják felül országunk érdekeit. Hazárdjáték ez a javából, aminek a levét éppen az a korosztály issza majd meg, amelyik most még az iskolapadban tölti ideje nagy részét, és amely korosztálynak fogalma sincs arról, hogy az ünnepi tűzijáték elején égbedrónozott félhold már valaminek a kezdete. Miért kell minden hidat felégetnünk magunk után, nem értem.
Orbán makacssága az elszigeteltség kínzó érzéséből is fakadhat. Mi magunk is tapasztalhattuk óvodában, alsós iskolás korunkban, hogy ha egy közösség nem fogadott be minket, kerestünk egy másikat, fittyet hányva annak alapvető szocializációs alapelveire, és onnan mutogattunk vissza. De – és ez egy újabb kínzó kérdés – a személyes sértettség fontosabb lehet-e a jövő nemzedék sorsánál? A jövő Keleten fogan, halljuk úton-útfélen a személyes luxusát Nyugaton élvező fideszes oligarcha csapat tagjaitól. Még ezt is elfogadom, bár vannak kétségeim, egye fene, de akkor sem szükséges összerúgnunk a port a németekkel, franciákkal, angolszászokkal. Én megrögzött atlantistaként azt vallom, hogy a mi helyünk Európában van, hiszen a barátaink szintúgy ott vannak, nem szabad őket leépítenünk semmilyen rövidtávú, sértettségből adódó érdek miatt sem. Hiszen lehet, hogy hosszú évek múlva az egész díszes Fidesz-kompánia, Orbánostúl, Kövérestűl, Philipestűl valahol Novoszibirszk környékén tengeti majd mindennapjait, és a Rose d’Or is az Ohotszki-tengeren szeli a habokat, de mi és a gyerekeink itt leszünk, itt élünk majd továbbra is…
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/35. számában jelent meg szeptember 1-jén.
