Újabb lelkes bejelentések hangzanak el a mesterséges intelligencia kutatásával kapcsolatban. Néha már olyasmikre ragadtatják magukat a hírhozók, hogy a jelenlegi – természetesen szenzációs – eredmény már a számítógép vagy az internet megalkotásához hasonló méretű és hatású innováció. Bevallom, világ életemben óvakodtam az ilyen hangzatos bejelentésektől, a honlapokon az olyan című írásokat, amikben a hihetetlen vagy páratlan, esetleg utolérhetetlen szó szerepel – márpedig akadnak ilyenek garmadával –, el sem olvasom, mert az már korábban kiderült számomra, hogy ezek mögött a nagy semmi lapul, ócska bulvártrükk, olvasás után azonnal elfelejtendő álinformáció. Kár az időt pazarolni rá.
Amikor elkezdtek a mesterséges intelligenciáról beszélni/írni, nekem már akkor gyanús volt ez a projekt, mert ha rögtön az elején egy abszurd megközelítéssel szembesülök, akkor jogos kétségek merülnek föl bennem. Ez az egész már az elnevezésében is paradox, értelmezhetetlen zagyvaság, mégis lépten-nyomon használjuk. Mi az intelligencia? Az ember mentális képességeinek egy fokmérője. Bizonyos tudományos/kulturális cél, aminek az elérése felé igyekszünk – pontosabban kellene igyekeznünk ahhoz, hogy az emberiség a valódi fejlődés útjára léphessen. Hogy ettől jelenleg fényévnyi távolságra vagyunk, az sajnos egyelőre ténykérdés. Vagyis az intelligencia kizárólag az emberhez köthető, egy roppant összetett és bonyolult értékmérő – ehhez jelzőként hozzákapcsolni a mesterséges szót, valójában fából vaskarika.
Gyakran van olyan érzésem, mint a múlt évszázadban (évezredben – milyen vicces!), a hatvanas-hetvenes években, amikor a dicsőséges Szovjetunióban atomrakéták tömkelegét gyártották, a legújabb technológiák birtokában embert küldtek a világűrbe, ugyanakkor az istenadta nép olyan színvonalon tengődött, ami számunkra elképzelhetetlen. Bennem folyamatosan fölmerült az a kérdés, hogy azt a töméntelen pénzt a lépten-nyomon hangoztatott eszme tanításának megfelelően nem arra kellene inkább fordítani, hogy ne ökör húzta faekével szántsák a földet a határban?
Nem ördögtől való, hogy ismét ilyen gondolataim támadnak. A technikai fejlődés egyszerűen elszalad mellettünk, olyan dolgokat produkál, amik az emberek döntő többsége számára teljes mértékben fölfoghatatlanok. Ugyanakkor olyan problémákkal szembesülünk nap mint nap, amik sürgős megoldás után kiáltanak, de ez azon a szinten, ahol a döntéseket hozzák, senkit sem érdekel. Ott az a legfontosabb értékmérő, hogy kinek a csúzlija visz messzebbre, vagy kinek a babája visel tarkább öltözetet. Ez a helyzet folyamatos feszültséget generál, ami teljesen összezavarja az embereket, és előbb-utóbb robbanni fog, mert a feszültség nem tartható fönn a végtelenségig – főleg ilyen körülmények között, amikor már mindenütt repedezik a vakolat.
Azt olvastam, hogy az a bizonyos „mesterséges intelligencia” már nemcsak képeket fest és zenét szerez, hanem arra is képes, hogy szövegeket értelmezzen, ami lehetővé teszi, hogy bizonyos adminisztratív munkakörök betöltésére is alkalmas lehet. Valószínűleg a szociális érzékenységem következtében ugrott be azonnal a kérdés: és akik eddig ezekben a munkakörökben dolgoztak, azokkal mi lesz? Persze a projekt fejlesztőit ez egyáltalán nem érdekli, őket a siker hajszolása élteti, eredményeket akarnak fölmutatni, hogy az egekig hizlalják az egójukat, s mindenki istenként tekintsen rájuk, mert hiszik, hogy a Genezis aktív résztvevőivé váltak. Hát nem! (Ide szívesebben írtam volna egy keményebb megjegyzést!)
A robotok egyre szaporodnak, egyre több munkakört látnak el, hibátlanul, abszolút megbízhatóan dolgoznak napi 24 órában. Nem betegek, nincs gyerekük/férjük/feleségük, nem fáradnak el, nem másnaposak, a foguk sem fáj soha – szóval a lehető legkiválóbb munkaerők, minden körülmény között hozzák a tőlük elvárhatót –, mindössze időnként karbantartásra, esetleg javításra szorulnak. Ennek következtében egyértelműen a leghatékonyabb profittermelők, szemben az esendő emberrel. Mert mi számít? Kizárólag a haszon, a pénz, a még több pénz és a még annál is több pénz – mert ezekben a körökben olyan, hogy elég, nem létezik. Végiggondolja valaki egyáltalán, hogy ez hova vezet?
Nincs új a nap alatt. A XIX. század elején Angliában a ludditáknak nevezett csoportosulások már azért törtek-zúztak, mert a gépek elvették tőlük a munkát, aminek következtében tízezrek kerültek mérhetetlen nyomorba. Nem ugyanez ismétlődik meg manapság – vagy folytatódik azóta is? Távolról sem a humánus szempontok dominálnak, hanem kizárólag a pénz. A mammon, az imádott aranyborjú, ami mindig és mindenhol ott van. Ennek következtében egyetlen kérdés létezik, ami eldönt mindent: megéri? Ennek függvényében születnek a jövőnket eldöntő határozatok. Hol van emögött az ember? Hol vannak emögött az emberi értékek és érdekek? Fejlődünk, egyre inkább gépek, robotok dolgoznak helyettünk – és mi mit csinálunk ezalatt? Nézzük a tv-t? Hamburgert zabálunk, sört iszunk és dagadtra hízunk a fotelben? (Magyarország lakosságának kétharmada túlsúlyos.) Aztán követeljük, hogy a saját lustaságunk és tétlenségünk következményeként magunkra szedett különböző betegségeket gyógyítsa meg az ingyenes egészségügy. Erre mondaná Besenyő Pista bácsi: Nooormááális??
Ki fog munkát adni a Föld munkaképes lakosságának? Nyolcmilliárdan vagyunk, s ha ez így megy tovább, csak pár évtized kell a kilencmilliárdhoz. Döbbenetes mértékben szaporodunk, ugyanakkor egyre szélesebb körben a gépek dolgoznak helyettünk. Mit fognak csinálni az utánunk jövők? Miből fognak élni – ha lesz még élet egyáltalán a Kék Bolygón? (Ha élet nem is, akkumulátorgyár bizonyosan.)
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
