A parlament árnyékában

Miután Hadházy Ákos ismét összeakasztotta a bajszát Kövér Lászlóval, annak a meglátásának adott hangot, hogy az ellenzéknek meg kell fontolnia, részt vegyen-e a jövőben az Országgyűlés munkájában. A kétmillió forintot kóstáló táblalógatási akciót követően a független képviselő úgy látja, az ellenzéki pártok jelenlétükkel csak a Fidesz látszatparlamentarizmusát legitimálják, ezért ha nem is a teljes, de legalább a részleges kivonulást kellene választaniuk, más eszközökkel folytatva a kormányellenes politizálást. Ezzel egy olyan kérdés került vissza az asztalra, amely sokáig foglalkoztatta az újabb fideszes kétharmaddal szembesülő (értelmiségi) közvéleményt.

Csakhogy ez a kérdés akkor még egészen másként merült fel. A 2018-as választás tapasztalatai alapján jogosnak tűnhetett az a felvetés, hogy amennyiben a kormány ennyire durván és egyoldalúan torzítja a politikai versengés feltételeit, az ellenzéknek nem marad más eszköze, mint a (látszat)versenytől való teljes távolmaradás. Ez a távolmaradás azonban sokkal radikálisabb lépést jelentett volna, mint amit most Hadházy javasol: azt, hogy a megválasztott ellenzéki képviselők ne vegyék fel a mandátumukat, a pártok pedig mondjanak le a neki járó költségvetési támogatásról, következetes bojkottal kifejezve tiltakozásukat az Orbán Viktor által felépített rendszerrel szemben.

Ezt a nézetet jellemzően azok képviselték, akik úgy látták, Magyarországon megszűnt a valódi politikai verseny, és a kormányt választások útján nem lehet leváltani. Mások ezzel szemben amellett érveltek, hogy bár a fideszes túlhatalom valóban kiüresítette a parlament működését, a választási szabályok és a szinte korlátlan állami források pedig egyértelműen a kormánypártoknak kedveznek, ettől még valós politikai verseny zajlik, amelyben az ellenzéknek részt kell vennie (ezt erősítették meg később az úgynevezett „hibrid rendszerekről” vagy „kompetitív autoriter rezsimekről” szóló elméletek). Ebben az esetben viszont kapitális hiba lenne, ha a pártok lemondanának a rendelkezésükre álló maradék forrásokról, amit elsősorban a parlamenti munkában való részvétel biztosít számukra.

Ezt a merőben elméleti dilemmát hamar eldöntötte az élet – pontosabban az ellenzéki képviselők, akik felvették a mandátumukat, és éltek a parlament biztosította anyagi és egyéb lehetőségekkel. Hogy ezt valamiféle elvi álláspont motiválta-e, vagy pusztán megélhetési és karrierszempontok, arról persze lehetne vitatkozni. Az viszont nehezen vitatható, hogy az események alakulása az ellenzéki pártok döntését igazolta: a 2019-es önkormányzati választások óta valószínűleg kevesen vannak, akik úgy gondolnák, hogy a Fideszt ne lehetne adott esetben akár egy országgyűlési választáson is megverni, és hogy az ellenzék jobban tette volna, ha eleve be sem nevez a versenyre.

Hadházy Ákos felvetése azért nem túl szerencsés, mert ezt az – azóta már eldőlt – elvi kérdést mossa össze egy jóval gyakorlatiasabb kérdéssel.

Nevezetesen azzal, melyek ma az ellenzéki politizálás hatékony eszközei, és vajon ezek közé tartoznak-e még a parlamenti megnyilvánulások.

Az utóbbiról sokat lehetne vitatkozni: nyilvánvalóan másként látja ezt egy független képviselő, aki rendhagyó módon élt az országgyűlés kínálta lehetőségekkel, mint azok a pártok, amelyek parlamenti frakcióval, bizottsági helyekkel és hangsúlyosabb megszólalási lehetőségekkel rendelkeznek. Ahogy nyilvánvaló az is, hogy a parlamenti jelenlét önmagában nem garancia a sikerre, és fordítva: enélkül is lehet egy ellenzéki párt viszonylag sikeres (lásd a parlamenten kívüli Momentumot). Más kérdés, hogy jót tett-e valaha az ellenzéknek, ha az eszközökről folytatott vitái uralták a nyilvánosságot.

Ha tehát az a kérdés, hogy érdemes-e az ellenzéki politikusoknak a parlamentben „üldögélniük”, az valószínűleg rossz kérdésfelvetés, ami senkinek sincs igazán hasznára. Ha viszont az a kérdés, hogy mi tenné hatékonyabbá az ellenzéki politikát, akkor a parlamenti politizálás dilemmája is más fénytörésbe kerül. A jelenlegi parlamenti politikával ugyanis nem az a legnagyobb baj, hogy a Fidesz szabályai szerint zajlik, hanem az, hogy csak reakcióra és kritikára ad lehetőséget az ellenzék számára (amire egyébként maga Hadházy is használta).

Ahhoz azonban, hogy az ellenzéki pártok ne csak a meglévő támogatóikhoz szóljanak, hanem újakat is meg tudjanak szólítani, ennél többre van szükség: egy pozitív vízióra, hogy mit is várhatnánk majdani – vélhetően közös – kormányzásuktól.

Ennek a megfogalmazása valóban új fórumokat igényel. Éppen ezért Hadházy felvetésének az a legelőremutatóbb eleme, hogy az ellenzéki pártoknak egy „árnyékparlamentet” kellene létrehozniuk. Ennek viszont kizárólag akkor volna értelme, ha nem a köztük lévő vitákat domborítaná ki, hanem azt, amiben egyetértenek és aminek mentén képesek együtt dolgozni. Persze kérdés, hogy ebben az esetben nem árnyékkormányra volna-e inkább szükség. Ami nemcsak az előválasztáshoz hasonló politikai innovációt jelentene, de új értelmet adna az ellenzék parlamenti politizálásának is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/9. számában jelent meg február 28-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/9. számban? Itt megnézheti!