Műemlékvédelem, de csak az utca felől címmel a Magyar Hang idei második számában R. Kiss Kornélia által jegyzett cikkre szeretnék reflektálni. Ebben az ikonikus Radetzky-laktanya szomorú sorsával kapcsolatban bemutatták Rácz Miklós, a Régi Épületek Kutatóinak Egyesülete (Réke) vezetőségi tagja a véleményét jelenlegi műemlékvédelmünk álságos gyakorlatáról, amely szerinte lényegében a nyilvánosság „átveréséről” szól. Bátran mondhatta volna azt is, hogy ma már magyar műemlékvédelem csak szavak, szép frázisok szintjén létezik. Azonban kezdjük az elején, próbáljuk meg nagy vonalakban felvázolni műemlékvédelmünk erodálásának menetét!
1949-ben megszületett a második világháború utáni első műemléki törvény (13/1949.tvr.), amelyről az eltelt idő igazolta, hogy Európa, de valószínűleg az egész világ legjobb műemléki törvénye volt, és sok vonatkozásban 15 évvel megelőzte a Velencei Chartát. A törvény a műemlékvédelmet az Építésügyi Minisztérium irányítása alá rendelte. Már egy év múlva elrendelte a minisztérium 125 település műemléki és városképi vizsgálatát. 1951-ben megjelent Genthon István műemléki kistopográfiája. Ezután a különböző tervezőirodák építészeinek és a megyei múzeumok szakembereinek a bevonásával megkezdődött az ország valamennyi településének helyszíni bejárása az említett kistopográfia-adatainak kontrollálása és új, addig nem ismert építészeti értékek feltárása céljából. A feladat nagysága és sokrétűsége egyre inkább szükségessé tette egy önálló műemléki szervezet létrehozását. Ez lett az 1957-ben megalakult Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség (OMF).
Szakmai munka világszínvonalon
Az OMF rövid idő alatt a magyar épített örökség fennmaradásáért tenni akaró legkiválóbb szakemberek gyülekező helye lett. Építészek, régészek, művészettörténészek, faanyagvédelmi szakemberek, épületszobrászok, restaurátorok, szükség esetén külső szakértők dolgoztak együtt. Jelentősebb műemlékállománnyal rendelkező településeinken (Kőszeg, Sopron, Eger) létrejöttek az OMF irányításával a kitűnő, hagyományos építési technológiákat is ismerő mesteremberekből álló építővezetőségek. Az OMF rövid időn belül alkalmassá vált minden műemléki feladat magas szintű ellátására. Kiváló munkájának eredményeként Hollókő 1987-ben a világörökség részévé vált, egyidejűleg a velencei lagúnákkal, a kínai nagy fallal és az athéni Akropolisszal. A világon elsőként kapott egy népi épületből (meg egy várból) álló teljes településrész teljes körű műemléki védelmet, nemzetközi ismertséget és elismerést. A következő lépés az OMF részéről az időközben jelentős mértékben megnövekedett számú tájházak világörökségként történő elismertetésére tett próbálkozás volt 2000-ben, ami akkor nem járt sikerrel, de ennek eredményeként a magyarországi tájházak 2001 óta a világörökséggé nyilvánítás várólistáján vannak. Nem lehet említés nélkül hagynunk, hogy az OMF eredményes működéséhez nem kis mértékben hozzájárult az a tény, hogy a mindenkori kormány, vagyis a politika nem szólt bele a szakemberek munkájába.
A műemlékvédelem erodálása az úgynevezett rendszerváltás után kezdődött. Már 1990-ben megszűnt az önálló Építésügyi Minisztérium, 1992-ben pedig átszervezték a 35 évig létező OMF-et Kulturális Örökségvédelmi Hivatallá (KÖH), egy mamutszervezetbe tömörítve az építészeti, régészeti és műtárgyvédelmi feladatok ellátását. Megszüntették a regionális építésvezetőségeket, a népi épületek karbantartási támogatását, felszámolták a népi műemléki osztályt. Ennek a leépülési folyamatnak a végső fázisa a KÖH-öt 2012-ben felváltó, még néhány szakemberrel rendelkező utolsó műemlékvédelmi szervezet, a Forster Központ 2017. január 1-jei megszüntetése volt egy kormányrendelet alapján. A központ egyes feladatköreit a Miniszterelnökség, a Magyar Művészeti Akadémia, illetve a Budavári Ingatlanfejlesztő és Üzemeltető Nonprofit Kft. – azóta Várgondnokság Közhasznú Nonprofit Kft. – mint jogutódok vették át. Ezzel gyakorlatilag megszűnt az egy központi szervezetben átfogóan működő, a szakterületi vonatkozásokat (építészet- és művészettörténet, régészet, restaurátori és építés-kivitelezési tevékenységek) egységesen és egyensúllyal kezelni tudó magyar műemlékvédelem.
Kulcsszerepben a kormányhivatalok
A műemlékekkel kapcsolatos hatósági feladatok a kormányhivatalokhoz kerültek, ahol a felsőbb utasításokat végrehajtó hivatalnokok dolgoznak. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy Budapesten egy műemlékként nyilvántartott épülettel kapcsolatban, amennyiben azt az önkormányzat nem vonta helyi védelem alá, az illetékes kormányhivatal bármilyen döntést hozhat, miközben az érintett kerületi önkormányzat felé tájékoztatási kötelezettsége sincsen. Így az önkormányzat olykor már csak akkor értesül a területén műemlékként nyilvántartott épülettel kapcsolatos eseményekről, amikor a beruházó felvonul az átalakításhoz vagy éppen bontáshoz.
A logika azt diktálja, hogy egy műemléket védő jogszabály (a 2001. évi LXIV. törvény) magasabb szintű, mint a helyi védettség. Mint látjuk, a gyakorlat nem ez. Vagyis célszerű, ha az ország valamennyi önkormányzata sürgősen helyi védelem alá vonja a területén lévő műemlékeket, ha nem akarja azokat előbb vagy utóbb elveszteni. Ha pedig valamelyik önkormányzat mégis szembehelyezkedik egy potenciális beruházóval egy műemlékileg védett épület érdekében, akkor a kormányhivatal azonnal életbe lépteti a 2006. évi LIII. törvényt, és nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházásnak nyilvánítja a tervezett építkezést, amely így mentesül mindennemű műemléki előírás betartása alól, sőt, az épület műemléki volta indoklás nélkül meg is szüntethető. Vagyis a politika belépett a műemlékvédelembe. A rendszerváltás előtt is ismert volt ez az eljárás egyes ügyekkel kapcsolatban. Akkor valahogy úgy szólt, hogy „népköztársasági érdekből”. Úgy látszik, a történelem ismétli önmagát.
Az amúgy is számos ellentmondást és kiskaput tartalmazó örökségvédelmi törvényt kívánja most tovább lazítani L. Simon László. A Fidesz országgyűlési képviselője a Bonyhád melletti útépítéskor feltárt gótikus templomrom esetében már bizonyította a műemlékekkel kapcsolatos hozzá nem értését. A templomromot az ország valamennyi neves középkori régésze az utóbbi évtized egyik legszenzációsabb, egyedülálló, feltétlenül megőrzendő, teljesen feltárandó és bemutatandó leletének nyilvánította. L. Simon úrnak akkori pozíciójában kötelessége lett volna a lelet vitathatatlan kulturális értéke miatt a régészek álláspontját magáévá tenni és elérni a kormányzatnál kívánságuk teljesítését, még az e miatt felmerülő útépítési (elterelési) költségtöbblet árán is. E helyett hatalmi szóval kijelentette, miszerint az szerinte átlagos, megőrzésre nem érdemes lelet, és azt betemettette.
Most ismét műemléki szakértőként kívánt fellépni, amikor parlamenti hozzászólásában időszerűnek tartotta a felújítási szabályok lazítását, mert „a korszerű építészeti átalakításoknak teret kell hagyni”. De nem különb a jogász végzettségű Gulyás Gergely véleménye sem a műemlékvédelemről, amikor teljes mértékig egyetért a Radetzky-laktanyának az örökségvédelmi törvény előírásait semmibe vevő barbár átalakításával. Egyértelmű, hogy ma Magyarországon már szinte semmi nem garantálja a műemlék épületek védelmét a befektetői érdekkel szemben.
Miképp lehetséges ez? Egyértelmű, hogy nagy tudású, jelentős gyakorlati tapasztalattal rendelkező szakemberek kinevezése helyett döntési helyzetbe hozott, szakismeret nélküli kegyeltek dilettantizmusáról van szó. Írók, költők, borászok, filozófusok, zenészek, lelkészek, jogászok, közgazdászok, döntenek olyan témákban, amelyekhez nem értenek, és ahol nagy szakmai múlttal és gyakorlattal bíró építész-, út-, vasútépítő-, gépész-, elektromérnök, műemlékvédelmi szakmérnök, városépítész, művészettörténész, régész, muzeológus vagy környezetvédő szakismeretére lenne szükség. A szakmai szempontok figyelembe nem vétele, a szakhatóságok véleményének a mellőzése szinte minden nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházásnál nyomon követhető.
A befektető diktál
Így estek áldozatul a Közvágóhíd védett épületei (Adnan Polat török üzletember érdekeltsége), a Radetzky-laktanya, a Mahart-ház, a IX. kerületi Lónyai utca 26. számú ház, számos klasszicista épület a Király utcában és környékén. Folyamatban van a Heinrich-udvar (Vasudvar) teljes átépítésének előkészítése. Nem kevésbé megdöbbentő a cikkben is szereplő Földművelésügyi Minisztérium részleges elbontásának és átépítésének a szándéka. Vajon ilyen hozzáállás mellett mi értelme van a 2016. évi LXXLV. törvénynek a településképek védelméről, ha annak megszegését éppen azok segítik elő számos alkalommal a helyi építési szabályzat beruházói igények szerinti átírásával, – Liget-projekt, Hauszmann-terv, a Kopaszi-gát melletti part beépítése és toronyháza –, akik azt alkották. Már az UNESCO Világörökség Bizottságának is felkeltette a figyelmét, ahogyan a magyar kormány az épített örökséggel bánik. Nem lenne meglepő, ha előbb vagy utóbb Budapest világörökségi listán szereplő egyes területei törölve lennének onnan.
Szakmai körökben megdöbbenést kelt az illetékesek magatartása fővárosunk híres belső kerületeinek késő klasszicista, kora eklektikus, viszonylag érintetlen, egységes városképi arculatának veszélyeztetése miatt. Úgy látszik, az építési és műemléki ügyekkel foglalkozó illetékesek gazdasági érdekektől vezérelve mindent elkövetnek, hogy fővárosunk ezen városképi arculata mielőbb megváltozzon. Hogy ilyen a jelenlegi magyar kultúrpolitika, amelybe épített örökségünk megőrzésének ügye is beletartozik, az elszomorító, de ha továbbra is ilyen marad, az tragédia. Sajnos a kormány ilyen ötleteinek a megvalósításához mindig kerül építésztervező is, tovább rontva az építész szakma amúgy is megtépázott imázsát.
A szerző nyugalmazott építész
A Vendégoldalon megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/8. számában jelent meg, február 19-én.
