Amikor gondolkodni kezdtem ezen a cikken, rögtön tudtam, hogy újra kell olvasnom hozzá Tamás Gáspár Miklós (TGM) Öt tanács a hazának című esszéjét. Aminek egyik hosszú mondatában e szavakra bukkantam: „…a szebb és méltóbb életért reform-erőfeszítéseket végrehajtó, hatalom nélküli emberek…” Paradoxonnak tűnhet, de éppen a június 9-ei választások miatt különösen időszerű ebbe belegondolni: miért, és milyen értelemben adhatnak reményt a „hatalom nélküli emberek”?
TGM a választásokon való részvételnek már jó ideje nem sok értelmét látta. A hazának írt tanácsaiban hatalom nélküli embereken a politikai intézményrendszeren kívüli személyeket érti. Közéjük számítva a magánemberként reform-erőfeszítéseket tevő Széchenyi Istvánt is. Persze az is lehetséges, hogy hatalom nélküli embereknek csak azokat tekintjük, akik semmiféle jelentős befolyással nem bírnak. De még ez a kör is szűkíthető, mivel szinte mindenkinek lehet legalább egy kis hatalma, amikor olyan szerepbe kerül, amelyben ő dönthet, és a döntése másra, másokra is hatással van.
Minden hatalmi helyzetben az a legalapvetőbb kérdés, hogy az éppen hatalommal bíró személy visszaél-e a hatalmával. TGM azért hangsúlyozta az intézményes politikai hatalom (a továbbiakban csak politikai hatalom) nélküli emberek reform-erőfeszítéseinek jelentőségét, mert nem látott érdemi lehetőséget a politikai intézményrendszer ténylegesen közérdekű népképviseleti működtetésére. Ha a politikai hatalommal való visszaélés rendszerré áll össze, akkor a valóban közérdekű cselekvés a politikai hatalom nélküli emberek tevékenységére korlátozódik. Ahhoz, hogy az elvben a népképviselet alapján működő politikai intézmények közérdekű működését lehetségesnek tartsuk, azt is lehetségesnek kell tartsuk, hogy politikai hatalommal bíró emberek cselekedhetnek a (persze csak folyamatos szabad és értelmes közbeszélgetésben meghatározható) közjó érdekében. Azt, hogy lehetnek olyan emberek, akiknek politikai hatalmuk van, mégis képesek szembeszállni a hatalommal való visszaélés rendszerének leküzdhetetlennek látszó logikájával. Azt, hogy politikai hatalommal bíró emberek nem feltétlenül élnek vissza a hatalmukkal.
Ahhoz, hogy ez ne maradjon valószerűtlen álom, számos feltételnek kell teljesülnie. Itt csak egyet említek. A hatalommal bíró embernek hatalom nélküli emberként kell viselkednie. Ez a látszólagos paradoxon a mindenki egyenlő szabadságát tiszteletben tartó, ezzel összefüggésben mindenki hatalmát (tudatosan önként is) korlátozó politikai hatalomgyakorlás egyik kulcsa. Amihez persze arra is szükség van, hogy a hatalom nélküli ember a hatalommal bíró emberrel egyenrangú személyként gondolkodjon és viselkedjen. Ne talpnyalóként, hanem egyenlően szabad emberként beszéljen a hatalommal bíró emberekkel, akiket ezzel is emlékeztethet arra, hogy a hatalmukat mózesi szerénységgel kell gyakorolniuk.
Mózes különleges példa a hatalommal bíró ember hatalom nélküli emberként való viselkedésére, egy szóval szerénységére. A Biblia Mózes öt könyvével, a Tórával kezdődik, és minden Tóra-magyarázó hangsúlyozza Mózes szerénységét. Hozzá persze senki sem lehet hasonló, a története mégis segíthet hinnünk abban, hogy a hatalmi gőg nélküli hatalomgyakorlás lehetséges.
Ahogy Allen Ginsberg szerint a költő ereje a gyengesége, a közképviselő politikus ereje a szerénysége. Ezt mindenképpen érdemes figyelembe vennünk a június 9-ei európai parlamenti és önkormányzati választásokon. Továbbá minden további választáson.
Olyan jelöltekre és olyan jelöltek által képviselt pártokra érdemes szavazni, akikről tapasztalataink és emberismeretünk (ami közös, mindannyiunk számára elérhető tudás) alapján feltételezhetjük, hogy választott közképviselőként – politikai hatalommal bíró emberként – hatalom nélküli emberként lesznek képesek cselekedni. Nem látszatot keltve, hanem szívből.
A szerző jogot és esztétikát tanult az ELTE-n, volt országgyűlési képviselő, szólásszabadság-kutató, Európa-bajnok slammer, a Földalatti Slam Akadémia alapítója és főszerkesztője
