Szilvay Gergely Mandinerben közölt cikkében vehemens hangnemben elemezte a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Programjának 2023-as bölcsészettudományi kategóriában nyertes induló pályázatának nyertesét, Szilágyi Emőke Ritát. A szerző ideológiai részrehajlással vádolta a Magyar Tudományos Akadémiát, amiért idén egy olyan irodalomtörténész nyert a Lendület Program induló kategóriájában (40 év alatti, nemzetközi hírnévvel rendelkező kutatók), aki egy akadémiai kutatóintézetnél dolgozik és akinek a közéleti tevékenysége politikailag nem semleges, elsősorban kormányellenes formában nyilvánul meg.
Szilvay cikkét azért érdemes elemezni, mivel egyrészt rámutat a magyar tudományosság súlyos helyzetére, de betekintést nyújt a tudományos élet és a fiatal kutatók csöppet sem egyszerű világába is, amelynek árnyalatait nem elemezte az ideológiai és politikai csatakiáltássá vált cikk.
Az, hogy a tudományos munka, a kutatók munkája és elsősorban a tudományos kutatás eredményei minden ideológiai és politikai tartalomtól mentesek kell(ene) maradjanak, ez egy fontos deontológiai, tudományetikai elvárás lenne. Sajnos azt tudjuk és 2020 óta látjuk, hogy ez sem nyugaton, sem Magyarországon nincs igy: a tudományos életbe a politika és a gnosztikussá lett dualizmus („bal” és „jobb” hamis dichotómiája) úgy külföldön, mint mifelénk beszivárgott és meghatározó lett. Különösen igaz ez a bölcsészettudományokban, ahol egyre élesebb feszültségek húzódnak. Kutatóként, egyetemi oktatóként engem ez elkeserít, ugyanakkor történészként jól tudom, hogy a tudomány valójában soha nem volt politikamentes: a középkorban az oxfordi egyetemen számos lázadás, politikai csata zajlott, nemegyszer vérre menő küzdelemben védték meg egyetemi autonómiájukat, vagy épp ideológiai csatározások helyszíne volt Darwin és ellenfeleinek vitájában. De már az ókorban is, Arkhimédész uralkodóknak dolgozik (a kor politikusainak), és bár ő szerette volna, ha tudományos „köreit” nem zavarják meg, sajnos addigi életútja nem erről a semlegességről tanúskodott. Wernher von Braun vagy Teller Ede tudományos pályája sem mondható politikától mentesnek, elég itt csupán azokra az ideológiailag meglepően eltérő politikusokra gondolnunk, akiknek ők dolgoztak. Theodor Mommsen, Alföldi András, Constantin Daicoviciu vagy Hóman Bálint csupán néhány a sok történész közül, akiknek szakmai nagysága mellé igen határozott politikai identitás és tevékenység is köthető.
A tudomány tehát nem volt és aligha mondható ma sem politikamentesnek. Ezek fájó, de valós történelmi tények. A kutatás folyamata, eredményeinek tisztasága, pontossága és hitelessége persze nem kellene a kutató közéleti életétől befolyásolhatóvá váljon. Bár nem ismerem közelebbről, úgy vélem Szilágyi Emőke Rita szakmai munkássága nem vádolható azzal, hogy közéleti tevékenységétől, politikai és világnézeti identitásától bármilyen módon csorbulna. A kutatót tehát nem szabad közéleti tevékenysége, politikai és világnézeti identitása alapján megítélni tudományos pályázatokon és a sajtóban még annyira sem.
Szilvay Gergely cikkében azzal vádolja az új, Lendületes kutatót, hogy szakmai idézettsége, nemzetközi láthatósága nem hasonlítható össze a másik két bölcsészettudományi nyertessel (Kiss Viktória, Sebők Miklós). Itt a szerző nemcsak ott hibázik, hogy egy induló, tehát junior kutatót (40 év alattit) hasonlít össze egy senior, tehát haladó kategóriában pályázó, érett, idősebb kutatóval, de elfelejti azt a fontos kritériumot is, ami az MTMT-ben is egyértelműen szerepel: a szakterületi besorolást és tudományági kontextualizálást. Vannak tudományágak és tudományos témák, mint például Oláh Miklós élete, amely soha nem lesz olyan népszerű nemzetközileg, mint a Kárpát-medence bronzkora vagy a visegrádi országok politikatörténete. Míg utóbbi két témának nagy eséllyel több száz vagy legalábbis több tucat kutatója van csupán a mi régiónkban (és még néhány külföldi, nyugati szakértője is), addig egy-egy lokális jelentőségű témának nagy eséllyel csupán 2-3 kutatója ismert. Vegyük példának saját esetemet, hogy illusztráljam egyrészt Szilvay érveinek hiányosságát, másrészt rámutassak a tudományos világban sajnos valóban értelmetlenné váló és kritikát igénylő tudománymetria fájó szubjektivitására.
Az elmúlt 12 évben ugyan több tudományos témával is foglalkoztam (római vallástörténet, közösségi régészet, régészettörténet), fő kutatási területem mégis a Kr.u. II-III. század római vallástörténete, azon belül pedig elsősorban az ókori (római) Mithras kultusza volt. Ebben a témában legalább húsz publikációm jelent meg nemzetközi folyóiratokban és kötetekben. A témánál fogva (egy egykor három kontinensre kiterjedő birodalom egyik leglátványosabb régészeti anyagával rendelkező kultusz kutatása) kutatásom értelemszerűen nemzetközibb, mint Oláh Miklós levelezése (amelyet ugyanakkor nagyon szépen el lehet helyezni az európai reneszánsz egyetemes történetébe és kultúrtörténetébe). Mithras római kultuszának lokális (pannoniai vagy daciai) kutatását nem lehet végezni úgy, hogy ne ismerjem a kultusz teljes birodalomra kiterjedő anyagát (több ezer tárgy, több ezer publikáció amit elolvastam, meglátogattam, kutattam 12 év alatt) és azt a becslésem szerint legfeljebb 15-20-ra tehető kutatót, akik a témával a világon jelenleg foglalkoznak. A 15-20 kutató közül többen magyarok, ez nagyrészt Tóth István ókortörténész paradigmatikus munkásságának és hagyatékának köszönhető. A többiek pedig angolok, franciák, amerikaiak, olaszok, németek és spanyolok, többségében azonban 40-50 feletti kutatókról van szó. Közülük a legismertebb, Richard L. Gordon, a Mithras-kutatás jelenlegi doyenje jobb esetben is 1-2000 idézettséggel rendelkezik (nincs Google Scholar oldala, hisz az 1940-es években született kutatók még vidáman leélték tudományos életüket anélkül, hogy egy számmá redukálja őket a kapitalizált tudomány). Mégis, aki valaha római vallással és Mithrassal akar foglalkozni, 1972 óta nem tudja megkerülni Richard L. Gordon nevét. Az ő tudományos mutatói eltörpülnek egy átlagos magyar bronzkoros kutatóé vagy jobb szociológusé mellett, a természettudósok és orvosok mutatóihoz pedig ne is mérjük. Ennélfogva úgy Szilvay, mint az MTA tudománymetriai összehasonlításai értelmetlenek: nem lehet összemérni egy Oláh Miklós kutatót egy Mithras kutatóval vagy egy bronzkorossal. Nem lehet azért, mert radikálisan más a tudományos módszertanunk, más a forrásanyagunk, más a tudományos családunk, amiben mozgunk. Ám mindegyik téma hasonlóan fontos: része egy teljes kontinens szellemi örökségének, amely túlhaladja kicsi országunk régióját. Alföldi András volt az, aki a huszadik század elején azt hangsúlyozta: úgy kell Kárpát-medencei történelmet kutatni és írni, hogy a globális, egyetemes kontextust soha nem lehet mellőzni és ignorálni. Ezt hívjuk ma glokalizmusnak, amelyről jómagam is sokat írok szaktanulmányaimban is.
Szilvay Gergely vádjai tehát nem helytállóak és ideológiai-politikai jellegűek. Cikke azonban elfelejt egy apró, de nagyon fontos részletet. Az MTA Lendület Program 2011-2023-as nyertesei között ugyan találunk bölcsészettudományi nyerteseket, ezek döntő többségét sajnos az akadémia kutatóintézetei és az ELTE adta. A vidéknek nevezett, sajnálatos módon mellőzött, egyébként fontos egyetemi és szellemi központok, mint Pécs, Debrecen vagy Szeged nagyon ritkán nyertek, utóbbi sajnos egyszer sem nyert a bölcsészettudományi kategóriában. Ennek sok oka lehet: pénzhiány, a beérkező pályázatok minősége, a centrum-periféria effektus mögötti akadémiai lobbi ereje. A döntés módja és mikéntje – különösen a bizottsági döntés – elkerülhetetlenül szubjektív, hisz ott már kiváló minősítést kapott, magas vagy maximumot elért pontszámú pályázatok közül kell választani.
A döntés ezen fázisában az akadémiai hálózatosodás és szubjektivitás – amelyről Barabási-Albert László is írt – sajnos elkerülhetetlen. Rengeteg kritériumot kell figyelembe venni, de egyelőre úgy tűnik, hogy a vidéki egyetemek bölcsészettudományi karainak kevés a támogatói ereje ezen a szinten. Az még ennél is elszomorítóbb, hogy számos olvasó nagy eséllyel csak a Szilvay-féle cikkből hallott először Oláh Miklósról vagy akár a Lendület projektekről.
A szerző vallástörténész, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének adjunktusa
