„…egységesítés címszóval példátlan központosítás jön létre: a kulturális élet szereplőinek munkáját a nemzetstratégiai intézmények felügyelik, ezek pedig a kormányzat Nemzeti Kulturális Tanács által közvetített kulturális stratégiájába simulnak bele” – írta az Index április 3-án a készülő új kulturális törvényről. Rákosi Mátyás sírva kérné a receptet, és elismerően csettintene, ez aztán igen, egy kézbe veszik a kultúra egészének irányítását. Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe!
Ám nemcsak az a baj, hogy a tervezett törvény a legsötétebb sztálinista éveket idézi, hanem az is, hogy teljesen reménytelen. Ez utóbbinak éppen örülhetnénk is, mondván, hogy erőlködjetek csak, lihegjetek csak, kaparjatok mindent magatok alá, úgysem juttok semmire sem. Fanyar keserűséggel konstatálhatjuk majd, hogy a centralizálás az ő számukra nem lett eredményes, de azért elégedettek nem lehetünk, ez a törvény, ha életbe lép, rengeteg tisztességes embernek okoz majd gondot és komoly bajt, minden könyvtárosnak, művelődésszervezőnek, muzeológusoknak, önkormányzatoknak, alkotó művészeknek. Akadhatnak olyanok is, akiknél ez lesz az utolsó csepp a pohárban, és elhagyják ezt az országot; alakítsátok nélkülünk ezt a késő ókort – gondolják.
Fojtogató keserűséggel gondolhatunk arra is, hogy a kádárizmus néminemű szelídülése, azaz közel fél évszázada nem volt olyan kulturális vagy ezért is felelős miniszter, akinek a tágan értelmezett humán szakterületekhez, vagyis az „emberi erőforráshoz” annyira ne lett volna köze, mint a jelenlegi, mindent átszervező törvényt alkotó tárcavezetőnek. De hát egy pénzügyi embernek miért is lenne?!
Legfőbb baj azonban az, hogy Rákosiék azért nem hoztak létre ilyen központosítást, mert a bolsevizmus követői, közöttük értelmiségiek is, sokan és sokáig őszintén hittek a nagy eszmében. Egyfelől azért nem volt szükség a kulturális intézmények központosítására és ellenőrzésére, mert mindenütt ott voltak az elvtársak, és azonnal intézkedtek, ha csak az elhajlás gyanújának az első jeleit megorrontották. Másfelől azért sem, mert baloldali szemléletű igényes versek és regények, népszerű filmek szóltak a ragyogó jelenről, nem pedig észbontó milliárdokért a régi dicsőségünkről. Ma azonban nincs ilyen kidolgozott és sok egyéb mellett a kultúrára is kiterjedő elmélet. Az illiberális demokráciáról összetákolt teóriában a döntő többség azért nem hisz, mert nem is ismeri, nem is érti és nem is érdekli. Ez is az oka, hogy az őszintén elkötelezett hívek kevesen vannak, a nagy többség csak azért dől ebbe az irányba, mert erre hajlítja a szél, és széllel szemben, ugyebár, még egy kis megkönnyebbüléssel sem érdemes próbálkozni.
Máshonnan meg az ötvenes évek vasfüggönye mögött sem támadtak észrevehető erősségű fuvallatok, ahogyan ma sem jönnek sehonnan sem. És még Feleki Kamill sem énekel könnyező szemmel arról, hogy ember lesz az ő kis unokája abban az épülő és nagyszerűnek ígérkező szocialista jövőben – ez utóbbit már nem teszi hozzá, de hát mindenki tudta, hogy erről volt szó, miközben meghatódott.
A mainál még az a kommunista rendszer is többet adott a saját logikája szerint, amit aztán ebben a sztálinista változatában – hála az égnek! – elsöpört 56. Az is ünnepi kultúra volt, mert a mozira, a rádióban közvetített vad propagandára épített, de ezekben legalább ténylegesen adott valamit. De ma a szó szoros értelmében semmi más nincs, mint zászlólobogtatás és veretes ünnepi beszédek. Emellett persze folyik az ellenségkép gyártása, ami minden efféle egyeduralkodói rendszernek az éltető ereje.
Mindez azonban nem tűnik elégségesnek, nem akarnak mutatkozni az eredmények, akárhogy igyekeznek. Mindenféle miniszterek és államtitkárok váltják egymást, az Orbán-kormányok hosszú ideje alatt pénzügyminiszter egy volt, belügyminiszter egy volt, ezalatt kultúráért felelős vagy azért is felelős miniszterhez hathoz volt szerencsénk (Hámori, Rockenbauer, Réthelyi, Balog, Kásler, Csák). Államtitkár pedig még több is volt, de senkinek nem akart összejönni a nemzeti kultúrának ez a felülkerekedése.
Erre jött most a nagy ötlet: hát törvényt hozunk! Fogunk itt vacakolni a Nemzeti Múzeumban több száz között kiállított két darab fotóval?! Ugyan már! Átvesszük az irányítást, mindent megszabunk előre, és kész. Probléma kipipálva, a kultúra megoldva.
Csakhogy ez nem megy, és ha értenének hozzá, akkor ezt tudnák. A kultúrában nem lehet parancsra alkotni, vagy olvasni, vagy megszeretni műveket. A kultúrában sem mindegy a pénz, egyáltalán nem mindegy, de itt azért mégsem lehet mindent megoldani gazdasági eszközökkel. Más területeken, ha befektetjük a megfelelő összeget, akkor elkészül az új sztráda, az utas-tájékoztatási rendszer, vagy a mini-Dubaj. Ez azért itt nem így van, sok pénzből is lehet totál érdektelen művet létrehozni, és kevésből is kisebb csodát teremteni. Nem szólva arról, hogy az egységesítésnek becézett új irányítási és ellenőrzési rendszer azért sem fogja elérni a célját, mert ma az interneten majd minden hozzáférhető. Annál a két ártatlan fotónál, amiért Dúró Dóra csinálta a palávert, ezerszer több homoszexuális vagy egyéb pornográf felvételt nézhet meg bármelyik gyerek, ami sajnos egyáltalán nem jó, hogy így van, de a sopánkodásunk nem változtat a tényeken.
Ám nemcsak ma, az elektronikus kultúra korában reménytelenek ezek az erőfeszítések, hanem Európában igen régóta. Mária Terézia és főleg a fia, II. József a németesítés miatt támogatta az oktatást. Igen jelentős eredményeket hozott ez a magyar iskolatörténetben, de az ő céljuk nem a nemzet erősítése, hanem a Habsburg birodalmi szemlélet mindenáron való erőltetése volt. És mi lett belőle? Történelmünk talán legdicsőbb nemzeti magára ébredése: a himnusz, a reformkor, a forradalom és a szabadságharc. Azért jellemző példa ez, mert kiépült közoktatási hálózat nélkül nincs az az egekbe szökően hatalmas irodalmi, szellemi és politikai fellendülés, ami aztán a XIX. század húszas éveitől elkezdődött, és pontosan ellenkező irányúvá vált, mint amiért az iskolákat létrehozták.
Illyés Gyula az ötvenes évek legsötétebb időszakában írta az Egy mondat a zsarnokságról című versét, a világirodalmi méretekben is jelentősnek mondható remekművét. És Kondor Béla Krisztus-keresztjét ábrázoló festményeitől Kodály munkásságáig hány példát hozhatnánk még arra, hogy a kultúra járja a saját útját, és leráz magáról vagy egyenesen az ellenkezőjére változtat minden felső parancsolgatást.
Én jóindulatúan javasolom: hagyják a csudába az egész kulturális törvényalkotást. Nem dirigálni, nem szabályozni, hanem támogatni, erősíteni és a nagyvilágnak megmutatni kell minden tehetséget, minden előremutató és élénkséget, színt, tartalmat hozó kezdeményezést, értéket őrző, teremtő közösséget, legfőképpen pedig a minőséget, ami úgysem megfogható, de mindennek értelmet ad, műnek is, embernek is, nemzetnek is. A kultúrát az emberek, a gondolatok, az ízlések teremtik és éltetik, a kreativitás bonyolult és kiszámíthatatlanul sokrétű összessége, intézmények és civil szervezetek, előadók és nézők, írók és olvasók, azaz mi mindnyájan, és nem a Nemzeti Kulturális Tanács.
