A média hatalma óriási. Ez ma már vitán felül áll. Olyannyira hatalmas, hogy az elsődleges és tényleges frontvonal mindig a médiában zajlik. Hogy mi történik az anyagi, a „testi" síkon, másodrangú fontosságú. Ezt ma mindenki jól tudja. Mint ahogy azt is, hogy „a gyermek a modern társadalom szentje" – ahogy Ady Endre mondta még az I. világháború előtt. Milyen igaza volt, és egyre inkább mennyire igaza lesz. Ez persze nem pusztán Ady mondatának profétikus erejéről és zsenialitásáról árulkodik, de alátámaszthatja a kulturális evolúció általános pesszimista olvasatát is. Mert bár a gyermek tényleg szentség, de ha a késő modern ember szakralitásának kizárólagos forrásává a gyermek válik, az irgalmatlan teherré nő, úgy az egyénnek és a közösségnek, ahogy magának a gyereknek is.
A csupasz élet felperzseli az embert, vagy ha úgy tetszik, megfagyasztja. A lényeg, hogy önmagában hozzáférhetetlen, mert elpusztít. Ahhoz, hogy az élet elviselhető legyen, szükség van szentségre, illúzióra, irracionalitásra... talán mindegy is, hogy nevezzük, a lényeg, hogy az ember és az élet között legyen valami védőháló, ami megtartja, ha a feketeség éppen elnyelné. Babits Mihály nagyon szemléletesen festi fel az illúzióktól kimustrált élet való természetét Fekete ország című versében: „fekete az anyag rejtett lelke,/jaj,/fekete, fekete, fekete.” Társadalmunk egyedüliként épen maradt szentsége – a gyermek - cérnaszálon függ az ember és a tátongó fekete semmi közt, és létével óvja, védi a humánum szikráját, magából közösségi morált és erkölcsi bástyát emelve. De vajon meddig? Meddig képes egyetlen társadalmi csoport ilyen terhet cipelni a vállán?
A szentséggel nemcsak élni, de visszaélni is lehet, farizeus morálként lobogtatni, jelszavakat és hamis erkölcsi szólamokat gyártani a képére. Ahogyan ez nap mint nap meg is történik a gyermekekkel, a kormány, a média, de még sok esetben maguk a szülők által is. Bűn a gyerekre politikai profit, szavazatszerzés céljából kiüresedett frázisokkal hivatkozni, és bűn a társadalmi státuszunk csiszolgatásának kedvéért használni.
A média jóformán nem vesz úgy levegőt, hogy bűnök sokszorosát ne követné el a gyermekekkel szemben. A reklámok tárgyiasítják és kapitalista logika alapján beépítik őket a marketing gépezetbe, egyszerűen csak a profit maximalizálásának érdekében. A különféle hírportálok szintén a marketing-tevékenységükkel fertőznek, a gyermek számukra csak érzelmi üzemanyag. A társadalom általános immunválaszához tartozik, hogy ma ez a mondat jóformán már közhelyként koppan.
De mi történik akkor, ha a média és a valóság egy pillanatra tényleg metszi egymást? Ha a feketeség egy tizedmásodperc erejére ténylegesen rárúgja az ajtót a gyanútlan emberre? Bevallom, velem ez történt, amikor az albertirsai családi tragédiáról olvastam. Egy harminc feletti édesapa egy este megöli feleségét és két és féléves közös kislányukat. Tragédia! Az udvaron, a hinta mellett heverő kis csizmácskákról bekerül egy kép a hír mellé. Nekem ilyenkor tényleg van egy olyan érzésem, hogy egy újabb csillag kihunyt az égen. Bármennyire is fájdalmas, felelősségteljes emberként valamit kezdenünk kell ezekkel a történésekkel. Be kell fogadni, értelmezni, feldolgozni és személyiségünk integráns részévé tenni (a jót pont úgy, mint a rosszat), az egység és teljesség érdekében. Az albertirsai eset első ránézésre esetleges, egyéni drámának látszik. Közelebbről megnézve azonban világos, hogy jelzésértékű, mint minden ilyen eset.
Az édesanya hiába kért távoltartási végzést, nem kapott. Hiába riasztotta többszörösen a helyi polgárőrséget, hogy férje bántalmazza őt, hosszútávú megoldás ennek nyomán sem történt. Hiába panaszkodott unos-untalan a szomszédoknak, hogy otthon őt bántják, nem igazán vették komolyan, mondván, hogy a férfi csendes volt, a házat is szépen felújította.
Bizony ez nem egy elszeparált jelenség. Úgy hívják, társadalmi közöny, és ilyen mértékben halálos civilizációs méreg. Úgyhogy akármilyen etikátlan és gátlástalan a média és a sajtóorgánumok működésmódja, nyissuk meg az albertirsai esetet leközlő hírt, olvassuk el, nézzük meg alaposan a hintát és a kis csizmácskát, és dolgozzuk fel. Sírjunk, dühöngjünk, törjünk, kiabáljunk. Sírjunk a munkahelyen, az autóban, ha egyedül vagyunk, a homályos szoba magányában, kutyasétáltatás közben, a kávézóban, családi összejövetelen... nem számít, mert ez emberi, és nekünk most a legfontosabb feladatunk ismét emberré válni. Ha fájnia kell, hát hadd fájjon! Fájjon, fájjon, fájjon és fájjon! Mert ennek a történetnek fájnia kell! Mert csakis ebből a fájdalomból születhet igazi, mély egyéni és abból közösségi felelősségvállalás. Ez az útja, hogy a mára eldologiasodott és absztrakttá vált ember újra hús, vér, egyéni szerető és gondolkodó lénnyé legyen. Mert így találhatunk megint egymásra, hogy a tömeg közösséggé váljon.
