A gender szakon pontosan azokkal a problémákkal foglalkoznak, amelyek mindannyiunkat érintenek – mondta lapunknak Hammer Ferenc. Az egyetemi oktatót nemrég a kormánymédiában vádoltak azzal, hogy politizál az egyetem falai között. Az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékének vezetőjét Nagy Feró közéleti szerepvállalásáról és a fideszes sajtóholdingról is kérdeztük.
– Egyetemi ügyekről jöttünk beszélgetni, de médiakutatóként nem maradhat ki a legújabb kormánypárti médiaholding esete sem. Magyarázatként azt halljuk, hogy Nyugat-Európában mennyi példa akad erre, de valóban van ilyen bárhol máshol is?
– Az, hogy adófizetői forrásokból támogatnak egy médiavállalatot, esetleg piaci finanszírozású a lap, és céges vagy alapítványi tulajdonban van, önmagában semmit nem mond el arról, miként teljesít a demokratikus médiarendszerben. Mindenre van példa, a tartalmi függetlenséget ezek nem feltétlen határozzák meg. Az már fontosabb, megfelel-e valaki a versenytörvény kívánalmainak. Itt ezt még vizsgálni sincs mód, hiszen nemzetstratégiai jelentőségűnek mondták ki a médiaholding megalakulását. Miközben a leghithűbb fideszesek sem mondanák talán, hogy ezekben a szerkesztőségekben nincs semmiféle pártos irányítás.
– Mi lehet mindennek az értelme? Néhány éve még azt hallhattuk, hogy nem akarnak újabb G-napot, ezért hoznak létre sok kis médiacsoportot. Már nem tartanak semmitől?
– Itt csak találgatni tudunk. Azt mindenesetre világosan látjuk, hogy nem szeretnék kirakni az ablakba, hogyan finanszírozzák ezeket a médiumokat. A médiapiacon belül, de a kreatív gazdaság más területeinél is átrendeződés figyelhető meg. Az egyik új mintázat ezen a területen pedig a közpénzekhez való hozzájutás és a kormánybarát tulajdonosok hűségkörének létrejötte. Most hihetjük, hogy ez utóbbiakat építik le, de sokszor nagyon nem látszik, miről is van szó valójában.
Bátorfy Attila mutatta ki a Kreatívon még a G-nap előtt, hogy Simicska, Nyerges és pár másik Fidesz közeli vállalkozó céges csoportjai hogyan épültek egybe az állami hivatalokkal személyeken és közbeszerzéseken keresztül. Ennek a felméréséhez viszont több tízezer közbeszerzési szerződést kellett megvizsgálni. Erre melyik újságírónak van ideje? Nem véletlen, hogy a hasonló manővereikkel és szövevényes üzleti hálóikkal számos dolgot titkolni tudnak előlünk.
– Tartalmilag milyen hatásfokkal tud működni ez a fajta központosítás? Nem válik kontraproduktívvá, amikor az összes vidéki napilapban ugyanazt az Orbán-interjút olvasni karácsonykor?
– Kutatói szemmel nézve nehéz erről tényszerűen nyilatkozni, ha nincsenek számok előttünk. Az biztos, hogy a XIX. századi körülmények vannak visszatérőben: emberek sokszor nagy óriásplakátokról értesülnek a világ dolgairól. Ezt viszont XXI. századi, a digitális világból fakadó módszerekkel teszik jobban láthatóvá. Aki pontosan meg tudja saccolni ennek e kommunikációs rendszer teljesítményét, az előtt mélyen megemelem a kutatói kalapomat.
Azt gondolom, hogy ez nem média-, hanem egy politikai kommunikációs rendszer. Már rég nem arról van szó, hogy melyik újságnak ki fog nyilatkozni, és hogy néz ki majd a politikai, média- és közvéleménybeli napirend hármas tánca. Ezzel jól elvoltunk évtizedekig, most viszont cél az, hogy a szavazók nagyobbik részéhez olyan üzenetek jussanak el, amelyek teljesen lehetetlennek mutatják a hatalom elszámoltathatóságát. Szakmailag ez persze rendkívül érdekes, arra csábít, hogy újabb elméleteket találjunk ki. Más kérdés, hogy a demokratikus normák vonatkozásában ez a politikai kommunikációs felépítmény szörnyen fest.
A kormányzati gömböc mindent felfal | Magyar Hang
Az olvasók többsége a „nagy magyar valóságot” bemutató riportokat várja, a NER ezt fojtaná meg.
– És annak a kampánynak milyen hatása lehet, amelyet ön és az „órákon politizáló liberális oktatók” ellen folytatnak? Valóban jellemző a politizálás az egyetemi előadásokon?
– A hatást szintén nem lehet megjósolni. Annak nyilván sok értelme nem lenne, ha csak egy emberre akarnának lőni, és már látjuk is, hogy nem erről van szó. A társadalomtudományban egyébként sokszor normákkal foglalkozunk, nyilván szó esik világnézeti kérdésekről is. De az oktatók tudják, hol van a határ ezeknek a normáknak a szakmai megbeszélésén és a merő katedrapolitizálás között. Ennek a határnak a belövésén, amennyire ismerem az egyetemi viszonyokat, nem állunk nagyon rosszul.
– Mégis azzal állt elő a Párbeszéd politikusaként megismert Oláh Noémi, hogy őt G. Fodor Gábor liberálisozta az egyetemen, ráadásul az ELTE-n. Mégsem lehet ezt olyan könnyen kiszűrni?
– Magam a bölcsészkari kollégákat ismerem jobban, de már eleve ott is van sok száz oktató. Ilyen nagy számok esetében nyilván akad mindenre példa. De a mi tanszékünkön katedrapolitizálás nem szokott lenni.
– Elhangzott pedig a vád önökkel szemben is olykor, például pár éve egy jobbikos politikus írt erről. Ő volt egyetemi hallgatóként üzente György Péternek, hogy sokszor túlzottnak érezte az ideológiai indoktrinációt. Ebben nem lehetett igazság?
– Nem mondanám. A társadalomtörténet vagy épp az életmód- vagy családkutatás, az együtt élő generációk vizsgálata és a különböző családmodellek tanulmányozása például fontos része a társadalomtudományi tanulmányoknak, de foglalkozunk vele itt a média szakon is.
– És az, amikor a Magyar Hírlapnál végzett szakmai gyakorlattól tanácsolták el hallgatóikat?
– Az megint egy más eset volt. Az után történt, hogy a lapban megjelent Bayer Zsolt uszító cikke, másnap pedig a tanszékvezető közölte, hogy a jövőben így nem küldünk oda gyakornokot. Ez nem világnézeti kérdés. Nem én adtam ki azt a közleményt, de egyetértettem vele.
– Az egyetemi tanárok és művészek véleménynyilvánítása kapcsán egyébként érzékelhető egyfajta kettős megítélés. Mikor valaki a kormányt kritizálja, rögtön felháborodnak, hogy ez micsoda elvakult politizálás, de ha Nagy Feró tölti ki Rétvári Bencével a konzultációt, ez rögtön fontos elvi kiállássá nemesedik.
– Ezért is mondom, hogy ez nem médiaügy, itt politikai kommunikációról beszélünk. Annak pedig mindig van egy normalizáló jellege: amit mi csinálunk, azt normálisnak keretezzük, míg az „ellenségeink” beszédét deviánsnak, szélsőségesnek. Ez elég jó példa rá. A deliberatív demokráciák teoretikusai persze ábrándozhatnak arról, hogy majd eltérő világnézetű emberek leülnek egymással megvitatni a köz dolgait. De valójában csak ez a normalizálás zajlik.
– Néhány hónapja írt a hatalmat kiszolgáló rockzenészekről is Petőfi kiscicái címmel. De alapesetben nem helyénvaló az is, hogy ha, mondjuk, egy énekes a kormánnyal ért egyet, azt is nyugodtan elmondhassa?
– Persze, minden rocker azt csinál, amit akar, és nyilván minden balett-táncos is. Itt másról van szó. Lehet azért is, mert ricsés gyerek voltam, de vallom, hogy a poprock nem átlagos része a populáris kultúrának. Szerintem pedig egy rockerre nagyobb felelősség hárul, hogy kiálljon elveiért, függetlenségéért és kritikus hozzáállásáért. Hiszen nem azzal futottak be, hogy a rózsadombi közegnek zenéltek, hanem mert meg tudták szólítani még az intézetiseket is. Márpedig ha a legsérülékenyebb rétegek azt látják, hogy az idoljuk egy szélkakas, az rendkívül kiábrándító.
– Nincs ebben benne az is, hogy a legtöbben nem szeretnének életük végéig lázadni? Egy idő után jobb azt érezni, hogy beérkeztünk, és most már úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk.
– Valóban, fontos szociológiai jelenségről van szó. Nincsenek már természetes kisebbségek vagy többségek a társadalomban, mint korábban. Hiszen, mondjuk, a melósok között akad, aki többet keres, mint egy egyetemi tanár, míg más ma is a napi betevőért küzd. A régi értelemben vett értelmiség intézményei, közterei, szcénái pedig lassan afféle klubszerű hálózatba vonultak vissza. Az értelmiség zöme az állami újraelosztási rendszer részeként próbál túlélni, jól-rosszul, mely vállalkozás sikerének kisebb része kötődik az intellektuális piacokhoz, mintsem inkább a politikailag kontrollált államhoz. Ennek megfelelően sokaknak, nemcsak értelmiségieknek, fontos felismerés, hogy de jó lenne már nem megint a kisebbséghez, a vesztesekhez tartozni. Nyilván érezheti ezt olyasvalaki is, aki korábban a kirekesztettek közé sorolta magát.
– A gender szak elleni küzdelem is abból fakad, hogy úgy érzik, ők vannak többségben, és így nyugodtan megtehetik? Hiszen eleve úgy keretezik a képzést, mintha csak a legmarginálisabb csoportokról szólna.
– Gondolhatják így, miközben a gender szakon pontosan olyan problémákkal foglalkoznak, amelyek mindannyiunkat érintenek. Nemi különbségekkel, a házimunka felosztásával, társadalmi szerepeinkkel. Ezek ne lennének lényegi kérdések? Persze, el lehet tagadni, hogy miről beszélnek az ottani képzéseken, de a valóság ettől még nem fog megváltozni.
– A kormánymédia viszont rendre olyan képet fest erről a szakról is, mintha ott arról beszélnének, hogy hányféle nem létezik. Ami kapcsán felmerülhet a manapság divatos fogalom, a fake news is. Utóbbi mennyire számít új jelenségnek?
– Régi hagyományai vannak ennek, ismerjük a kompromat kifejezést is. A szovjet titkosszolgálat a harmincas években előszeretettel húzott csőbe nyugati diplomatákat a módszer révén. Nem lehetek annyira naiv, hogy feltételezzem, ezt más titkosszolgálatok nem csinálták ugyanúgy. A funkció nagyon sokszor működött az önkényuralmak médiájában. Nem egyszerűen csak rágalmaztak, de kihasználták valaki gyengeségét: a családját vonták be például a sztoriba. Sem a fake news nem újdonság tehát, sem az, hogy az ellenfeleket vitán kívüli területekről való információkkal kompromittálják.
– Az egyetemek esetében a tervezett magánosítás hozhatja magával, hogy már csak fizetős képzésekre lehet majd beiratkozni?
– Ha valami, hát a felsőoktatás rendszere valóban nemzetstratégiai kérdés. Más országoknál is látjuk, hogy államilag finanszírozott, de magánegyetemek is működhetnek teljesen jól, ahogy a hibrid intézmények szintén. Mindenre akad példa. Azzal még nem mondtunk tehát semmit, hogy valahol kell tandíjat fizetni. Ha emellett a tehetséges, rászoruló gyerekek kaphatnak ösztöndíjat, akkor mi baj lehetne? De a dolgok nem épp efelé mennek. Az pedig, ha egy tollvonással egy ilyen kis ország ekkora egyeteméből, mint a Corvinus, csak úgy lehet csinálni egy részvénytársaságot, az sok mindent elárul. Főleg, ha mindezt az oktatókkal és a hallgatókkal történő, komolyan vehető konzultáció nélkül teszik.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 31. számában jelent meg, 2018. december 14-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 31. számban? Itt megnézheti!
