Író, műfordító, muzeológus, várostörténész: Saly Noémi őstabáni lakos, akinek sokszor sarkos véleménye van a városban és a kerületében zajló folyamatokról. De vajon elér-e a civilek hangja a döntéshozókig? Többek között erről beszélgettünk.
– A budai Döbrentei utcában vagyunk, az ön Dunára néző, polgári lakásában, ahol 1956, a születése óta él. Soha fel sem merült, hogy elköltözzön innen?
– Soha. Amikor gyerek voltam, örültünk, már elnézést, hogy lyuk van a fenekünkön, eszünkbe sem jutott mozogni sehova. Másrészt pedig anyám egy építész lánya volt – nagyapám, ifjabb Francsek Imre nevéhez fűződik többek között a Széchenyi-fürdő bővítése –, így hiába volt ez egy romhalmaz, amikor 1947-ben rátalált, rögtön tudta, hogy jó, és azóta is, ma is úgy érezzük, hogy igen, ez jó, nagyon jó. Egyetlenegyszer merült fel, hogy fel kéne osztani a lakást, amikor a bátyám házasodó korba lépett, de végül ez elmaradt, ő talált más megoldást, és egy idő után egyértelművé vált, én maradok itt. Végigviszem azt, amit végig kell – tehát ahogy nagyanyám a dédivel, anyám a nagyival, úgy éltem én is itt édesanyámmal, a Mamival, egészen a haláláig. Az lett a vége, hogy mindenki kihalt körülöttem, és bár egy embernek nyilván nagy ez a lakás, én nagyon ragaszkodom hozzá.
– A lakás mellett itt tartja a környék is? Itt van otthon?
– Frankóbb hely szerintem az egész városban nincs. Ez a város kellős közepe, ahová bármikor és bárhonnan könnyű hazajönni, és még biztonságos is. Nekünk még a hajléktalanjaink is régi bútordarabok, ismeri őket az ember. Főleg régebben éltek itt többen is, akikkel kifejezetten szívélyes, jó viszonyt ápoltam, és tudom több szomszédomról, hogy nekik is voltak ilyen otthontalan gyámoltjaik. Úgyhogy, ha jöttem haza valahonnan éjjel kettőkor, picit sem féltem, mert tudtam, hogy abban a bokorban a Csaba van. Szóval itt valahogy ez is megvan, mint kis helyeken, a falu hajléktalanja, ugye – és szerintem ez nagyon jó. Nem véletlen, hogy aki egyszer ideköltözik, az nemigen akar elmenni innen. A mi lépcsőházunkban nagyjából mindenki legalább ötven-hatvan év óta él itt.
– Minden azért nem lehet tökéletes! Most nyitott ablaknál ülünk, és elég nagy a zaj.
– Igaza van, ha muszáj negatívumot mondani, az alsó rakpart elég zajos, de ennél is sokkal borzasztóbb a diszkóhajó-rendszer, főleg a magánerős hajók, amelyek itt járnak föl s alá, és pont mire elaludnék, fordulnak vissza. Úgyhogy nyáron már nemigen tudok nyitott ablaknál aludni. De ez nem fog eltántorítani. Történészként is sokat foglalkoztam nemcsak a házunk, hanem a Tabán történetével is, sokat tudok az épületekről, a régi lakókról, az egész negyedről. Fontos, hogy a növényekkel is jóban vagyok, vannak itt védett, öreg fák, amikre rengeteget másztam gyerekkoromban. Jóban vagyok a kutyákkal – én is szolgáltam két kutyát, sokat jártam ki velük, és most is gyakran megyek, potyázni mások kutyáin –, vagyis én tudom, hogy hol vagyok, és ki vagyok, ami szerintem sokat számít. A kutyás közösségről még annyit, hogy az itt igazi civil erő – amikor pár éve elkezdték volna bilikék gumival lefedni a parkot, elég keményen lépett fel ellene ez a társaság, amitől még jobban összekovácsolódott. Azóta van minierdőnk és közösségi komposztálónk, amelyet a Főkert létesített, de nagyon kell a helyi közösség, hogy jól használja.
– Nemrég indulatos Facebook-posztban kelt ki az ellen, hogy augusztus 20-a körül nagy fesztivált rendeztek a Tabánban, aminek következményeként jelentősen károsodott a park. A civilek hangja ilyen esetekben is elér a döntéshozókhoz?
– Ilyen esetben semmit nem lehet csinálni: a kormány, illetve a Magyar Turisztikai Ügynökség egyszerűen einstandolta a Tabánt, és olyan programokat hozott ide, amelyekkel sem a környék, sem az itt lakók nem járnak jól, sőt. A hagyományos majális más, ott van egy koncert, és kész, de itt most négy napon át összesen 12 koncert zajlott, a legigénytelenebb hordákat vonzva a környékre. És nemcsak ők nem bántak kesztyűs kézzel a parkkal, hanem a színpad építők sem, akik mindenen átgázoltak teherautókkal, és vastag faágakat törtek le, ha épp kellett nekik a hely. Komolyan az volt az érzésem, hogy ebben szándékosság van: a Tabán az új fővárosi vezetés sikertörténete, két év alatt létrehoztak itt egy jól működő helyet, erre idejöttek, és lerombolták – nesze neked, sikertörténet!
– Említette a régi Tabánt. Bár történelmietlen kérdés, de ön szerint jó lett volna, ha ez a régi Tabán megmarad?
– A régi Tabán hosszú folyamat végén pusztult el – az akkori városvezetés szántszándékkal hagyta lerohadni, hogy a végén joggal lehessen hivatkozni arra, hogy ilyen mocskos, leromlott patkányfészekben nem lehet élni. Szomorú vagyok miatta, de most itt van helyette ez a park, ami jó, amit szeretünk, és amire vigyáznunk kell. Mindig izgalmas persze, hogy mikor jön egy úgynevezett fejlesztő, aki kitalál ide valamit. Pedig szerintünk nem kell ide kitalálni semmit, azon kívül, hogy fenntartjuk és óvjuk. De a tendencia sajnos az a városban, hogy jön valaki, első dolgaként térkövet rak oda, ahol addig zöld volt, meg épületeket a fák helyére, és bulihelyeket hoz létre, zajt hozva oda, ahol korábban csend volt. Ez a veszély folyamatosan itt lebeg a Tabán fölött is, meg attól tartok, a Városmajor sem nagyon kerülheti el ezeket a folyamatokat. A Városligetet már rég utolérte.
– A budai Várban zajló változásokról, a Hauszmann-tervről mit gondol?
– Erről sajnos nekem elég sarkos a véleményem. Úgy, ahogy van, utálom az egészet, történelemhamisításnak tartom, fölöslegesnek és iszonyatos pénzkidobásnak. De nem is ez háborít fel leginkább. Jó pár évtizede a Várban voltak a magyar kultúra legfontosabb intézményei. Az Országos Széchényi Könyvtár, a múzeumok, a polgárvárosi részen pedig a Magyar Tudományos Akadémia intézetei, amelyekben a kutatók így vagy úgy, de jól érezték magukat a vastag és fűthetetlen falak között. Erre most jön nekem a kormány, hogy ezt felrúgja. Nem tudja, mit akar a helyükre tenni, csak ne úgy legyen, ahogy a kommunisták kitalálták. Ez agyrém. Pont az volt a dolog lényege, hogy a fizikai értelemben is a magasban lévő helyre, a legmagasabb szintre helyezik a kultúra legfontosabb szervezeteit. Szimbolikus üzenet volt: ami volt, elmúlt, most azt üzenjük az országnak, hogy ide a kultúra való, a hagyomány és a történelem. Ezzel én nem tudok nem egyetérteni. Nekem senki se mondja, hogy épp Hauszmann századfordulós kaszárnyája meg a lovardája képviseli a magyar hagyományt! A kormány most úgymond „visszafoglalja” a Várat. De kitől? Tőlem? Az országtól és a magyar kultúrától, igen: azért, hogy saját ködös és értelmezhetetlen céljaira használja. Állítólag az lesz a dolog haszna, hogy jön a külföldi, és álmélkodik – a replikákon. Erre fogjuk verni a mellünket, hogy telehazudjuk a Várat másolatokkal, a kultúrát pedig kiköltöztetjük valahová a város szélére?
– A Hauszmann-terv megítélése nem egyértelműen negatív, sokan vélik úgy, hogy az építkezések fejlődést jelentenek.
– Hogyne, és mindenkinek szíve-joga, mit gondol erről, de én nem ezt gondolom. Hanem azt, hogy az itt elszórt milliárdok töredékéből ezer más dolgot lehetne fejleszteni Budapesten. Ha a pénz egy kis részét a meglévő múzeumoknak juttatnák, például. Vagy a fővárosi épületállományba fektetnék. A rendszerváltáskor rengetegen megvásárolták a lakást, amelyben éltek, de arról sejtelmük sem volt, milyen állapotban van a ház maga. Ez azóta is hatalmas probléma, a lakóknak maguknak kell fizetniük nagy horderejű felújításokat. Ha a kormány vissza nem térítendő támogatást nyújtana a bérházaknak, Budapest eklektikus épületei – amelyektől olyan gyönyörű és egyedi ez a város, amiket a turisták is úgy imádnak –, sorra megújulhatnának. Ez legalább olyan fontos, mint a Vár felújítása. Lenne persze tennivaló ott is, rendbe hozni a Széchényi Könyvtárat, fejleszteni a múzeumokat, ehelyett most ugyanaz történik, mint régen a Tabánnal: szándékosan lerohasztják az intézményeket, fizikai értelemben is, hogy majd azt lehessen mondani, nézzék, itt mégsem maradhatnak. Ráday Mihálynak voltak erről a gyakorlatról régebbi történetei, például Erzsébetvárosból. Elég egy kicsit megpiszkálni a födémet, és nemsokára lehet mondani, hogy az egész épület életveszélyes, nincs más hátra, le kell bontani… Tehát ismétlem, nem gondolom, hogy azt a pénzt, ami most a Várra megy, ne lehetne sokkal értelmesebben, az egész ország számára hasznos módon elkölteni. És elfogadni, hogy nem csak a régi szép: meg kell nézni például Reimholz Péter házát a Bécsi kapu téren. Kiváló épület, szépen belesimul a környezetébe. Modern ház akar lenni, semmi más. Van egy csomó jó modern építész, kaphatnának ők is lehetőséget.
– Várostörténészként tehát úgy látja, abból kell kiindulni, ami adott, nem bolygatva az éppen aktuális épületállományt?
– Szeretem az építészetet, és szeretem az építészeket. Legvégső esetben tartom helyesnek, ha valamit lerombolnak, aztán a helyén egy régebbit újraépítenek. Most mit látunk? Betonból felhúznak vadonatúj házakat, aztán rájuk aggatják azokat az elemeket, amelyektől úgy néznek ki, mintha régiek lennének. Sokszor a minőség sem megfelelő – lásd az Olof Palme Házat a Városligetben, amely a felújítás után pár évvel már beázik –, mert a mai anyagok és a mai építészeti tudás nem erre való. Ahelyett, hogy olyan dolgokat építenénk, amelyekre a mai kor fel van készülve, replikákat csinálunk, rosszul. Eközben sok tehetséges kortárs építész tudna olyat tervezni, ami megmutatja, kik vagyunk ma, mit gondolunk a világról. És akkor száz év múlva az utódaink azt látnák, hogy 2021-ben a magyar építészek ezt gondolták. Ehelyett most azt fogják látni, hogy 1896-ban gondolt valamit egy építész, amit 2021-ben ilyen bénán tudtunk leutánozni. Ha valakinek ma eszébe jutna Bach modorában komponálni, körberöhögnék. Ezzel csak egy kínos hazugságot üzenünk magunkról az utókornak.
– Az imént említette Ráday Mihály nevét. Mit, kit vesztettünk a halálával?
– Rengeteget. Ő kiharcolt magának egy kétségbevonhatatlan tekintélyt. Ehhez kellett az egész lénye, az a szép szál, mély hangú férfi , aki, ha mond valamit, arra odafigyelnek. Annál is inkább, mert ő mindig egyértelmű volt abban is, hogy mit véd. Azt lehetett mondani valamire, hogy az adott érték régi, romos, de azt, hogy rossz, azt nem. És ezt mindenkivel meg is tudta értetni, a legegyszerűbb polgárral is. Amikor ment az Unokáink sem fogják látni, a fél ország eldobta, ami a kezében volt, nehogy lemaradjon egy percéről is. Mihály nemcsak azzal alkotott nagyot, hogy felhívta a figyelmet a veszélyben lévő művészettörténeti és építészeti értékekre, hanem azzal is, hogy erősítette az emberekben a civil kurázsit. Elkezdtek figyelni a környezetükre, annak kisebb elemeire, és kialakult bennük az érzés, hogy ez a miénk. És felelősséget éreztek az iránt, ami közös.
– Űrt hagyott maga után, de van-e utánpótlás? Nyilván itt van ön, és generációja több tagja, de jönnek-e fiatalabbak?
– Vannak szerencsére újak, igen. Olyan újságírók, bloggerek, mint Vincze Miklós vagy Zuberecki Dávid, a valamivel idősebbek közül N. Kósa Judit, Csordás Lajos. Vagy éppen Viczián Zsófi fantasztikus könyve a budapesti fákról. Szuper műfaj a városi séta, ahol budapestiek mutatják meg a várost túlnyomórészt budapestieknek. Ezek mind remek dolgok. De olyan formátumú ember, mint Mihály volt, nem terem minden bokorban, ahogy Podmaniczky Frigyes is szinte egyszeri és megismételhetetlen áldás volt ennek a városnak.
– Annak idején ön többek közt a századforduló kávéházairól írt munkáival tett szert nagy ismertségre, ez – és tágabban a vendéglátás – az egyik szakterülete. A XIX–XX. századi kávéházi kultúra nagyon markáns, izgalmas, talán kedélyes világ, amelybe sokan visszavágynak. Ma van Budapestnek ilyen jellegű, sajátos, kedélyes rétege?
– Nem tudom, mert elég keveset mozgok már ebben a világban. Az észrevehető, hogy nagyon sok minden átkerül a virtuális világba: ott zajlanak a megbeszélések, találkozások, ami nem tesz jót a közösségi helyeknek. De a romkocsma-hálózat kialakulása mindenképp izgalmas folyamat. A rendszerváltás után hirtelen minden két négyzetméternél nagyobb lyuk „café” lett. Ez a demokrácia markáns leképeződése volt: a kávéház világéletében a polgári demokrácia fellegvára volt, amit a kommunisták 1949-ben éppen ezért nagyon tudatosan ledózeroltak. Értelemszerű, hogy a friss demokrácia próbált visszanyúlni az eltüntetett kávéházi hagyományhoz. Aztán alakult a dolog, és megjelent Budapesten a modern, európai kávéház, főként francia mintákra alapozva. Talán emlékeznek az olvasók, miután a Liszt Ferenc téren megnyílt a Vian, egy francia fiú csinálta, és gyakorlatilag idehozta vele a kortárs francia kávéházat, öt perc múlva az egész tér olyan lett, mint amit a Vian sugallt. Ám ez a műfaj nem mindenkinek volt elérhető, ezért válaszképpen létrejöttek a romkocsmák. Később ez is kettéágazott, egy része megmaradt a magyar egyetemisták és fiatal értelmiségiek helyeként, a másik pedig önként és dalolva, illetve természetesen a gyors és busás haszon reményében elment a hányóturizmus felé, olyan angol proligyerekeket szolgálva ki, akik az otthoni bulvárlapokban látták a hirdetéseket, „gyere Budapestre, mert itt mindent csinálhatsz, amit itthon nem!” A város elviselhetetlen elturistásodását most némileg megakasztotta a járvány, és kíváncsi vagyok, innen milyen irányba mozdulunk, de ennek vizsgálatához kell majd a történelmi távlat. Ahogy például a lakóhelyemhez közeli Ráckert történetét is egy mostani óvodásnak kell majd megírnia – jómagam is jártam oda, már akkor afféle jóságos nagyiként szemlélve az eseményeket, de az én rálátásom még nem elég távoli.
– Termékeny szerző, nemrég jött ki új, Ha túléljük ezt a marhaságot című kötete. Hányadik?
– Épp nemrég számoltam össze: a legkisebbeket is belevéve a tizenhetedik. A másik szobában húsz éve kerülgettem a cserépkályhát. Minden évben kitisztíttattam, hátha egyszer begyújtom, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez sosem történik már meg. Hívtam Janó kályhást, aki lebontotta. Előtte szabaddá kellett tennem a terepet: a kályha mellett halmokban álltak óriási pókhálórendszerek fogságában a régi folyóiratok, kéziratok, dossziék. Kivasvelláztam őket, és elkezdtem átnézni, mi az, ami tuti kuka, mi az, amit most még elteszek, és majd öt év múlva fogok kidobni, illetve mi a hasznos belőle. Így találtam meg sok tíz–húsz éves írásomat folyóiratokban. Átnéztem őket, és rájöttem, hogy nem is olyan rosszak, viszont annak idején talán kétszázan, ha olvasták őket. Összeszedtem ezeket, hozzátettem pár publikálatlan szöveget is, így lett meg az új kötet. Főként személyes, családi, tabáni történetek. Készül egy második rész is, az a vendéglátásról fog szólni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/38. számában, a Budai Hang című mellékletben jelent meg, szeptember 17-én.
