A Testről és lélekről szarvasaiért számos dicséretet kapott Klingl Béla. A KGB Studio vezetője Enyedi Ildikó filmjének vizuális effektusaiért felelt, a 2017-es bemutató után pedig külföldi producerek kétszer is gratuláltak neki az élethű állatokért. Sőt, ők is hasonló, „CGI-animált szarvasokat” szerettek volna a saját filmjeikbe. Klingl megköszönte, majd az operatőrhöz, illetve idomárhoz irányította őket. Hiába gondolták ugyanis, hogy ebben a formában biztosan nem lehetne felvenni a két szelíd szarvast, mégis így történt: élő állatok tűnnek fel a vásznon. Volt ugyanakkor olyan, aki épp ezért nem értette, mégis mi volt a filmben a vizuális effekt, holott közel száz VFX-snitt (digitális utómunkával létrehozott jelenet) szerepel benne. Az idomárt például ki kellett retusálni a képről, ahogy a hó pótlására is szükség volt. – A VFX-nek, amit mi csinálunk, épp az a lényege, hogy láthatatlan maradjon. Nem az van, mint a Marvelben, hogy repülő hősöket kell odavarázsolnunk, hanem díszletpótlást, retusokat végzünk. Mondjuk, történelmi filmekből kell utólag eltüntetnünk a parabolaantennákat, kültéri klímákat – meséli a szakember. Klingl Bélát animációs filmesként ismerik, de mostanában inkább VFX-es munkái akadnak. A Szív utcai stúdiójukban kerestük fel, hogy óbudai múltról, az animáció fénykoráról és a 3D-s animációk hanyatlásáról beszélgessünk.
Klingl Béla a fél életét Óbudán töltötte, a stúdió is sokáig itt működött. Szekszárdon nőtt fel, aztán Pécsen végzett művészeti gimnáziumot, onnan költözött Budapestre. – Szeretem ezt a középvárosias hangulatot, Pécsen és Szekszárdon is azt éreztem, amit később Óbudán – meséli. Az emberek mentalitása, a kulturális közeg, a fák sokasága mind pozitív hatással vannak rá. De kötődik Kecskeméthez, az animáció egyik hazai központjához is. Gyerekként sokat mentek édesanyja unokatestvéréhez, Kricskovics Zsuzsannához, akinek férje a Vízipók-csodapók társrendezője, Haui József. Ők a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műhelyében dolgoztak akkoriban. Rögtön megmutatták neki, hogyan készül egyik kedvence, a Magyar népmesék. A sorozat humora és a képi világa egyaránt megfogták őt: az, hogy a végeredmény mennyire különbözött az Egyesült Államokból jött rajzfilmektől, mondjuk, Frédi és Béni történeteitől. Szerette persze azokat is, de a sajátosan magyar animációs világtól, vagy épp a mesélő, Szabó Gyula hangjától nem tudott szabadulni.
Különös évek voltak a rendszerváltás környékén. Érettségi után a pécsi rajzfilmstúdiónál helyezkedett el, amelyet a Sárkány és Papucs rendezője, Hernádi Tibor vezetett. Az állami megrendelések korának vége szakadt, az említett rajzfilm volt az utolsó. Jöttek viszont a külföldi felkérések, a német tévének készültek egyperces animációk. De fázisrajzolóként részt vett például a gyerekek akkori egyik kedvence, a Repülő bocsok készítésében. Erről a rajzfilmről aztán idővel teljesen elfeledkezett, később meglepődve fedezte fel a sorozatot a saját IMDb-oldalán, a közreműködései felsorolása között.
A pécsi stúdió megvan még? – kérdezzük. Mint mondja, amikor ott dolgozott, akkor bontogatta szárnyait Ausztriában a Red Bull energiaital-márka. A cég egyik vezetője Budapestre jött, majd a szóbeszéd szerint a Pannónia büféjében érdeklődött animációs filmesek után. Hernádi Tibor pedig vállalkozott is a feladatra. Sokan nem tudják, de azóta is Pécsen készülnek az egész világon vetített Red Bull-reklámok. Hernádi azóta sajnos elhunyt, az energiaital-gyártó pedig megvette a céget.
A legtöbb stúdió ma értelemszerűen Budapesten van. Klingl nem is tud hirtelen Kecskeméten túl másokat említeni. Az egri csapat jut még eszébe, amely az Egon & Döncit készítette, és 3D-animációban utazott. A technika útja érdekesen alakult az elmúlt évtizedekben. Klingl Béla gyerekkora óta számítógépekkel foglalkozott, a művészeti pálya mellett hobbiként programozott. Az első számítógépét még általános iskolás korában, a szüleitől kapta. Akkoriban, a nyolcvanas évek közepén, a COCOM-lista miatt még Bécsből kellett ezeket becsempészni. (A COCOM-lista a keleti blokk országait sújtó kereskedelmi embargó volt a második világháború után, a hidegháború időszaka alatt. A listán szereplő termékeket tilos volt KGST-be vagy Kínába exportálni – a szerk.)
A gimnáziumi évei alatt számítástechnika. órák még nem voltak, szakkör viszont már igen. Sok érdeklődőt nem vonzott: ketten voltak az oktatóval. Amikor aztán egy programozói pályázaton első díjat nyert a játékával, még a tanárai is elcsodálkoztak, hogy egy művészeti iskolás ilyen jól szerepelt. Az egyetemi évei alatt jelentek meg az első egész estés 3D-animációk (míg hasonló rövidfilmek már a nyolcvanas években készültek). Rögtön kétségbe is esett a világ összes animátora, még a Disney szakemberei is temetni kezdték szakmájukat. A Toy Story első részének megjelenésekor Klingl operatőriismeretek-tanára is azzal ment be órára: hát ebben még operatőr sem volt! Ahogy ma a mesterséges intelligencia miatt aggódnak sokan, úgy voltak akkor a 3D-animációval. Mindenki azt képzelte, a számítógép a jövőben majd helyettük dolgozik, operatőrökre, hagyományos animátorokra sem lesz már szükség. Klingl Béla eközben úgy látta, ez is csak egy olyan időszakos trend marad, mint korábban volt például a gyurmaanimáció, a stop motion vagy a bábanimáció. Tíz évet adott neki, végül nagyjából húsz lett belőle. – Annak idején a fesztiválokon még külön díjkategóriát is létrehoztak a legjobb 3D-s alkotásnak. Mostanra elértünk oda, hogy visszatértünk a 2D-hez, és 3D-animációkat szinte be sem válogatnak a fesztiválokra, majdhogynem tiltott technika lett belőle. Sokan csinálják ezért azt, hogy különböző eljárásokkal 2D-animációnak álcázzák a 3D-t. Ezek átcsúsznak néha, még díjakat is kapnak – meséli.
Nincs szó szerinte arról, hogy az ember helyett a gép dolgozna. Illetve épp azt a mechanikus munkát veszi csak el, amely korábban sem a művészi kiteljesedésről szólt, például a kifestést. Régebben hosszan kellett dolgozni vele, most viszont már egy pöttyintéssel ki lehet tölteni a figurát. A 3D presztízsét nálunk az olyan kevéssé sikerült munkák is rombolták, mint amilyen a 2008-ban bemutatott Kis Vuk volt. Azt ugyanakkor máig sokan kérdezgetik, hogy miért nem születnek évtizedek óta olyan nagyszerű rajzfilmsorozatok, mint volt korábban a Kérem a következőt!, a Vakáción a Mézga család, esetleg a Frakk, a macskák réme. Mint Klingl Béla mondja, akkoriban állami megrendelések alapján készültek a Pannónia műtermeiben a sorozatok. Nem az üzleti megfontolások voltak az elsődlegesek, a művek elkészülhettek, mindenki megkapta a fizetését. Ráadásul olyan nagyszerű írók dolgoztak rajtuk, mint például Romhányi József. A rendszerváltás után viszont, ha volt is épp támogatás, azt akkor is inkább a szerzői filmesek kapták. A televíziók sem vállalták fel, hogy animációs sorozatokat gyártsanak, sokkal olcsóbb volt pár száz dollárért megvenni egy délelőttnyi amerikai vagy japán produkciót. Tizenöt éve lehetett, amikor az RTL Klubnál Árpa Attila felvetette, hogy kellene csinálni egy South Park-szerű saját sorozatot. Elég sokáig tárgyaltak is róla, majd kiszámolták, mennyibe kerülne: akkor Árpa rögtön rájött, hogy ez tényleg nem érné meg egy tízmilliós országban.
Felmerülhet a kérdés: miért ilyen drága még mindig az animáció, ha ma már mindenki hozzáférhet a legjobb programokhoz? Azt hihetnénk, a lehetőségek megnyíltak sokak számára. – Ez így van, rossz animációt nagyon könnyen lehet ma már gyártani, nagy mennyiségben – mondja Klingl Béla. – De a minőség továbbra is költséges. Ha megnézzük a Kukori és Kotkodát vagy a Mézga családot, a maguk idejében a legmagasabb színvonalat képviselték. Ma már azonban nem szokás ennyire kevés rajzból megoldani a mozdulatokat. Máshol van a nézői ingerküszöb: a hetvenes–nyolcvanas években egy animációnál még nem tűnt fel, ha kicsit darabosabb a mozgás. A Pixarnak meg a többi nagy gyártók munkáinak elterjedtsége miatt a mai nézőt már jobban zavarja ez, sokkal finomabbakká váltak a mozdulatok – teszi hozzá.
Nem könnyű neki sem belevágnia egy új munkába. Korábban olyan animációs sorozatokat készített, mint a Hunor vagy a Boxi, illetve emlékezetes a ReMake című rövidfilmje is. Producerként szintén több produkciókban közreműködött, például Rofusz Kinga Otthon című rövidfilmjénél. A legnehezebb ebben, mint mondja, a költségvetés. Piaci vállalkozásként nem lehet üzletileg sikeres magyar animációt készíteni, így szükségét látják a pályázati rendszernek. – Ha az állam nem támogatja, akkor nem készülnek minőségi animációs filmek – összegez Klingl Béla. A Médiatanácsnál egy évtizeddel ezelőtt indult, azóta kivezetett mecenatúraprogramot jól működő rendszernek tartotta. Az elsők közt pályáztak is a Boxi-gyereksorozat tervével. Aztán a háromkörös pályáztatás után egy évük volt a gyártásra. Túl sok pénzt persze így sem biztosított az állam: maximum 15 milliót, miközben egypercnyi animáció ára nagyjából egymillió forint körül mozgott. Lassú munkára kellett tehát be rendezkedni, és arra, hogy másfél év elteltével talán tudnak folytatni egy sorozatot.
Szerzői alkotásnál sem egyszerűbb a helyzet. Legyen akár csak hat perc hosszú a filmterv, akkor is legalább fél évbe kerül az elkészítése. Ha kap, mondjuk, hatmilliós támogatást, a költségvetésnek jó esetben tíz százaléka a rendezői honorárium, így az jön ki, hogy fél–egy évnyi munkával keres a rendező nagyjából hatszázezer forintot. Marad tehát az, hogy a szakemberek bedolgoznak máshol, esetleg külföldi munka után néznek. Klingl Béla szerint nagyon nehéz jó animátorokat találni, kevés az igazán alkalmas ember. Így amikor a Ruben Brandt, a gyűjtő című egész estés animáció készült, a legtöbb jó animátor azon dolgozott. Aztán indult a Toldi, és mindenki átment oda, később pedig Gauder Áron filmje, a Kojot négy lelke szippantotta fel a szakembereket. Klingl szerint, ha készülne egyszerre négy animációs film, nem biztos, hogy lenne elegendő animátor.
A külföldi lehetőségek az utóbbi években leginkább az Egyesült Államokból jöttek. Ázsiából kevésbé, pedig az anime nagyon népszerűek a fiatalok körében. Klingl elmondása szerint onnan kevésbé érkeznek: annyira kiépült arrafelé egyfajta gyártási struktúra és technológia, nem is biztos, hogy megérné más földrész alkotóit bevonniuk. Ráadásul az európai embernek szokatlan is az a gondolkodásmód, ami a keleti alkotókat jellemzi. Klingl Béla egyébként sem kedveli az anime stílust, idegennek tartja a magyar animációtól. Látja viszont, hogy amikor tizen- és huszonévesek rajzolni kezdenek, nagyon sokan a mangákat, a japán képregényeket utánozzák. Rendszeresen előfordul, amikor nyári gyakorlatra, esetleg munkára jelentkezik hozzájuk valaki, és elküldi a rajzait: a mangákra emlékeztet mindegyik.
Jelenleg új, saját animációk még csak tervek szintjén állnak, a munkák nagy részét most a vizuális effektusok teszik ki. Készül már az RTL új, Mátyássy Áron és Ujj Mészáros Károly rendezte sorozata. A stúdió egyes dolgozói pedig egy németországi fejlesztésű játékprogramon, továbbá egy Disney gyártású stop motion tévésorozaton dolgoznak. A vizuális effektusok között nem csak a díszletpótlás merül fel: jellemző például, hogy ikerpárt kell a vászonra vinni. A Hurok című filmben időutazás miatt találkozott önmagával a főhős, a Mesterjátszmában pedig saját magával kellett verekednie az egyik szereplőnek. Azt elég nehéz volt megoldani: biztosra kellett menni, ezért sokféle módon felvették a jelenetet, a színész és a kaszkadőr begyakorolta az összes mozdulatot. Rögzítették a díszletben, illetve zöld háttér előtt is, végül mindig a szerencse vagy a vágóasztal kérdése, hogy melyik a használhatóbb. Az eddigi legnagyobb munkájuk viszont kétségkívül A feleségem története volt, négyszáz VFX-snittel. Több jelenet teljesen számítógéppel készült, köztük a viharos tengeren hánykolódó hajóval, vagy épp Budapest Párizzsá, illetve hamburgi kikötővé alakításával.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/33. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg, augusztus 18-án.
