Hofi Géza, Porcelángyár – mutatta be frissen szerződtetett művészét a társulatnak Szendrő József, a debreceni Csokonai Színház igazgatója 1960-ban. A kiváló (karakter) színészként is ismert direktor nem viccelt, az akkor 24 éves fiatal valóban a Kőbányai Porcelángyárból érkezett a színházba – és lett belőle a később eltéveszthetetlen márkanévvé és műfaji definícióvá váló Hofi. Mielőtt paródiára és komédiára adta volna a fejét, Hofi évekig beugróként tűnt fel epizódszerepekben a debreceni színpadon, még korábban pedig porcelánt festett Kőbányán: a keze nyomát viselő munkák még ma is sok háztartásban megtalálhatók. Aki biztosra akar menni, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) Gulyás című kiállításán találkozhat eredeti „Hofi-tányérral”.
– Először a téglagyárban kocsitolóként, igen-igen nehéz fizikai munkát végeztem. Nálunk egyébként sem volt olyan, hogy jön a vakáció, és a gyerek ott téblábol. Ugyan már sulinak vége, másnap reggel öt órakor vagy hat órakor indulás! Kőbányán laktam, a szomszédban volt a téglagyár, a környék, a haverok, ismerősök, mindenki ott dolgozott – mesélte Hofi Géza egy 1976-os interjúban. Az életrajzában visszatérően felbukkanó Kőbánya meghatározó helyszín. Ott született, ott nőtt fel, és a környezet, a gyárak miliője, a munkások történetei, és egyáltalán, a hely szelleme formálták világlátását és így humorát is.
Hoffmann Gézaként látta meg a napvilágot 1936. július 2-án. Humorát saját bevallása szerint édesapjától, zenei érzékét pedig édesanyjától örökölte. A színpad felé elsőként a téglagyári munka terelte: ott kapcsolódott be a helyi színjátszó csoport munkájába (Jászai Mari unkaöccse, Jászai András vezetésével). Érettségi után háromszor is felvételizett a Színművészeti Főiskolára, de mindháromszor kiszórták. – Petőfi Sándor Ivás közben című versével készültem. Azért ezzel, mert én nem tudok szavalni. Nem is akarok. Ez a vers olyan lehetőségeket ad az előadónak, hogy nem verset mond, hanem előadja. Sosem felejtem el, mindhárom alkalommal Básti Lajos volt az első vizsgáztató, ő mindig felvett. Imádom is, nagyon. Utána, a második rostán kétszer is átmentem. A harmadikon estem ki – mesélte erről. Az egyik kudarc után „a Halászkertben bánatomban megettem egy halászlét, felültem a villamosra, a villamos már éppen indult, gyorsan leugrottam, visszamentem, még egy korsó sört megittam, két villamossal később aztán hazamentem. Otthon ilyenkor nem kérdezett senki semmit, mert rám volt írva az eredmény.”
Később Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába járt (Sas Józseffel és Sztankay Istvánnal közösen), és mindeközben porcelánokat festett. Amikor „budai úrilányok kikupálták”, hogy főiskolai diploma nélkül is elszerződhet színházhoz, Szendrő Józsefnél próbálkozott, akit a Fészek Klubban igyekezett meggyőzni arról, hogy milyen jól jár, ha elviszi magával Debrecenbe. – Mikor odamentem, Szendrő rám nézett, azt mondta: „Na, mi van?” Mondtam, hogy „tiszteletem direktor úr, színész szeretnék lenni”, ő evett. „Most? Vagy megvárja, míg lenyelem?” Ő ilyen ember volt. Ömlött belőle. Általa kerültem le Debrecenbe – idézte fel a jelenetet Hofi Géza.
Váratlanul színész lett, így 1960. augusztus 31-én búcsút intett a porcelánoknak: „Augusztus utolsó napján bementem a gyárba, ledolgoztam a napot, mindenkitől elbúcsúztam, a bélyegzőkártyával kifelé még bélyegeztem, pedig semmi értelme nem volt. A kártya még mindig megvan.”
Debreceni munkásságát több későbbi műsorában is felidézte, ezek közül az egyik legemlékezetesebb az 1971-es Elég az hozzá... című előadás volt, amelyet kollégái előtt mutatott be. A színészek, rendezők, filmesek félkörben ültek, középen két kiemelt hely: Szendrő József és Hofi talán legkedvesebb debreceni kollégája, Latinovits Zoltán számára. A különféle videómegosztókon elérhető felvétel értékét a fergeteges önparódián túl a hatás is fokozza: ritkán látni Latinovitsot könnyes szemmel kacagni – annyira kacagni, hogy kis híján lecsúszik a székből.
A humorista népmesei hősként lett szegény proligyerekből egy korszak szimbóluma. Ítéletnek is beillő poénjai azonnal a közbeszéd részévé váltak, és generációk látásmódját határozták meg, humora önálló kategóriát teremtett. – „Ő a hofi műfajt képviseli” – írta a humoristáról Spiró György 1973-ban a Színház hasábjain. Hofi Géza a legelcsépeltebb jellemzés szerint szelep volt a Kádár-rendszer kuktáján, kimondta azt, amit mindenki látott, de senki sem beszélt róla, és ezzel leengedte a felgyülemlett gőzt. Ebben a szerepkörben, nézőponttól függően egyszerre lehetett bátor megmondóember és a hatalom cinkosa. S bár a kőbányai porcelángyárból indult, később két Jászai Mari-díjjal, majd Kossuth-díjjal kitüntetett előadó sokszor valóban meglepően éles kritikát fogalmazott a rendszerről, mindeközben szívélyes viszonyt ápolt Kádár Jánossal. Munkásságának a hatalomhoz fűződő ellentmondásos viszonya éppolyan része, mint az Utasellátó emblematikus kék-fehér étkészlete, amelyet ugyancsak Hofi tervezett és alkotott meg. Humoráról és kritikai érzékéről persze a porcelánok között sem feledkezett el: egy állatfigura hátsó felén Rákosi Mátyás arcképét mintázta meg.
Az MKVM kiállítása ugyanakkor nem csupán Hofi „tányérja” miatt izgalmas. A gulyás kultúrtörténetét bemutató, október 13-ig látható tárlat különféle irányokból közelít a 2017-ben hungarikumnak választott ételhez. Megismerhetjük a gulyás az alföldi pusztákon legelő szürkemarha-gulyákat őrző pásztorok életmódjához visszanyúló eredetét éppúgy, mint az elkészítési mód gasztronómiai jellegzetességeit, és a tálalás kiemelt szerepét is. A világszerte talán legismertebb magyar étel egyszerre ínycsiklandó országimázs, megmosolyogtató sztereotípia és a nemzeti identitás elválaszthatatlan része. És talán Hofi Géza tányérjába tálalva válhat igazi hungarikummá.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/29. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg július 19-én.
