Folyamatosan arról panaszkodunk, hogy nincsenek Budapesten olyan régi, patinás éttermek és kocsmák, mint például Prágában a Víziló vagy az Aranytigris. A hiányt a történelemre fogjuk, pedig nagyon is tehetünk róla, hogy régi helyeink bezárnak, tönkremennek, eltűnnek a föld színéről. Sorozatunk utolsó darabjában Óbuda ma is virágzó, nagy múltú Kéhli vendéglőjét látogatjuk meg.
A két Sipos hírével vetekedő Kéhli vendéglőt hagytam utoljára. A jó öreg Kéhli úr, Óbuda borkirálya – ahogy Krúdy Gyula emlegette egy alkalommal – a filoxérajárvány után mindent elölről kezdve új tőkékkel vágott bele nemcsak a szőlőtermesztésbe, de hamarosan megvásárolta a Mókus utcai kiskocsmát is. Hamarosan – mondom, de hogy pontosan mikor, arról ellentmondásos adatokat találhatunk. Állítólag már 1885-ben ő vitte a borozót, ám hogy, hogy nem, 1999-ben nagy centenáriumi ünnepséget rendeztek a vendéglő alapításának tiszteletére. (A mai lakótelepek helyén, a Kiskorona utcában állt egykor egy másik Kéhli is, de azt a család oldalága üzemeltette. Lehet, hogy ez kavarta meg az emlékezőket, és zavarta össze a kocsmamúlt lelkes kutatóit.)
A Mókus utcai hosszú időn át csupán hideg ételeket, májast, kolbászt és felvágottat kínáló hely első titka a jó bor volt. A második a vendéget maximálisan előnyben részesítő, kifogástalan és valódi tisztelettel átszőtt kiszolgálás. Az alapító, Kéhli Józsefné örökségét ebben a szellemben vitte tovább Ferenc fia és a feleség, az utóbb csak Kéhli mamaként emlegetett asszony, Raab Anna.
Hanyatló, szegényes, politikailag is válságos időkben, 1920-ban a leghíresebb törzsvendég, Krúdy Gyula így írt a Mókus utcáról: „A Kéhli ivószobái most is zsúfolva vannak vendégekkel. Ide jöjjön, aki tipikus veinbejszert (borkorcsolyát) akar látni. Szorosan ülnek egymás mellett a hosszú asztaloknál. Karcsú spricceres poharak, vastagnyakú literes üvegek között kopasz fejek világítanak és gutavörös arcok vetnek árnyékot a falra. Vannak köztük kóstolók, akik végigmennek a pinceskála valamennyi változatán, és halkan dúdolják hozzá a melódiáit rekedtes hangjukon. Vannak ismét, akik híven kitartanak a huszonkettes mellett, amely könnyű, savanykás ital és az ára sem súlyos.
– Soltvadkerti és Izsáki összeházasítva, – adja meg a fölvilágosítást Kéhli apánk, ő kitűnő házasságközvetítő a borok között, és nagyon becsületes, mert sohasem követ el – mezaliánszot (rangon aluli házasságot). Természetesen őt is megkérdezem, mit gondol az új termésről. – Savanykás lesz – mondja savanyú arccal. – Az óbudairól nem érdemes beszélni, de az Alföldön is sok kárt tett a peronoszpóra és a jégverés. (…) Gratuláltam neki a »zsúfolt házhoz«, de Kéhli papa erősen tiltakozott és azt hangoztatta, hogy ez csak ünnepnapon van így, mert hétköznap bizony kevesen vannak. Sok hivatalnok ember elmaradt, nem bírja… A vendégek között egy ismerősre akadtam csupán, egy nyugalmazott miniszteri tanácsosra. Lekonyult bajusszal, morózusan ült a féllitere előtt és arról panaszkodott, hogy mi mindent kell neki eladni, hogy néha egy kis jó bort ihassék. – Hja, öcsém – sóhajtotta – tempora mutantur! De azért csak eljövök hébe-hóba, mert hát bort megissza magyar ember…”
Krúdy Gyula élete utolsó földi éjszakáját is a Mókus utcában töltötte. Este 9-kor érkezett, és leült barátaihoz, Mezey főszolgabíróhoz és Kerekes hírlapíróhoz a kályha mellé. Mint éveken át mindig, ezúttal is elhangzott a kérés: „Józsikám, édes szívecském, kérek egy szilváni fröccsöt…” Józsi pedig hozta a karcsú spricceres poharat. Másfél órán át csöndben ittak; aztán a főszolgabíró a napi politikai eseményekről kezdett magyarázni, Kerekes hírlapíró pedig ismertette a fontosabb rendőri és törvényszéki híreket. Néha Krúdy is közbeszólt, ő azonban inkább a millenniumi időkről, az akkori zsokékról és rosszlányokról beszélt.
Az idő gyorsan múlt; elment a főszolgabíró, majd a hírlapíró is az utolsó villamossal, Krúdy viszont nem mozdult. Kéhliék türelmetlenkedtek, mert hajnalban borért kellett volna vidékre utazniuk. Ám – Márai Sándort idézve –, „Szindbád nem tartozott a vendégek közé, akik felugrálnak a kocsmaasztaltól, amelyhez egyszer alapos megfontoltsággal és igaz műgonddal leültek. Volt idő, amikor két-három napon át is elüldögélt egy-egy barátságosabb kocsmasarokban, s nem szerette az asztaltársakat, akik idegesen felállanak már a második napon…”
Krúdy a kályha mellett, arcát a tenyerébe hajtva hamarosan elaludt. A pincér régi trükkel – a számolócédulából papírcsövet csavart és tüsszentőport fújt a nemes vendégre – fölébresztette. „Józsikám édes szívecském, egy egész litert adjál, majd hazaviszem” – búcsúzott az író. Még aznap éjjel odahaza, egy utcával arrébb meghalt. Krúdy Gyula volt ugyan az a notabilitás, aki a leggyakrabban megfordult a Kéhliben (temetése után nem sokkal emléktáblát avattak a tiszteletére a törzsasztala mellett), de jártak ide mások is a pesti művészvilágból Márai Sándortól a Latabárokon, Csortos Gyulán, Gózon Gyulán, Somlay Artúron át Honthy Hannáig.
Az 1930-as évek végén bevezették a melegkonyhát. Ellentétben a Sipossal, itt kevésbé játszottak szerepet a halételek; halat többnyire péntekenként készítettek, egyébként az olyan hagyományos magyar ételek, mint a pörkölt, a gulyás szerepeltek a menüben. És persze a Kéhliben ma is kapható óbudai snapszer leves, amely hirtelen és véletlenül született meg a semmiből – a Tabán Anno blog szerzője szerint egy részeg jegyzőnek köszönhetően. Az átmulatott éjszaka után betért vendég leült snapszerozni szokásos társaságával, majd miután nyert, boldogan elkiáltotta magát: „Főúr, snapszert mindenkinek!” Hogy mi az a snapszer, nem derült ki, a jegyző ugyanis leborult az asztalra és horkolva-mosolyogva álomba merült. A kuncsaft kívánságát azonban Kéhliék felfogása szerint minden helyzetben teljesíteni kellett. Kéhli mama a konyhában fellelhető nyersanyagokon végignézve, felmérve egyúttal a rendelkezésre álló idő rövidségét igen gyorsan arra következtetésre jutott, hogy a snapszer tulajdonképpen savanyú káposztából egy darab sárgarépából, főtt füstölt húsból és néhány pár virsliből álló leves. A lábosnyi snapszer ráadásul olyan jól sikerült, hogy hamarosan felkerült az étlapra.
A háborút túlélő, az ostrom utáni nehéz körülmények között továbbműködő éttermet társaihoz hasonlóan rövidesen utolérte a végzet, az államosítás. Pontosabban utolérte volna, ha nincs Kéhli Ferenc furfangja, vakmerősége. A rendelet kiadása előtti utolsó pillanatban visszaadta az iparengedélyét, és bezárta a vendéglőt. Az 5 szobásnál kisebb ház megmenekült, ám a Kéhli korábbi helyiségeit igénybe vette az Észak-budai Vendéglátóipari Vállalat, és megnyitotta a Híd vendéglőt. Kéhli mama néha le-lejárt az étterembe egy fénykép tanúsága szerint, Kéhli Ferencet viszont a vendéglátó vállalat pincérként más üzemegységében alkalmazta. Ő aztán a forradalom idején megpróbált igazságot tenni. Ahogy egy 1958-as, a Magyar Ifjúságban megjelent feljelentő cikkben olvashatjuk, Kéhli Ferenc a vállalata által kiállított jellemzés szerint: „csendes, szerény, becsületes ember. E kitűnő káderjellemzés után ki gondolná róla, hogy 1956 októberében a III. kerület forradalmi bizottmányának volt a tagja, és mint ilyennek, első ténykedése az volt, hogy tervet készített az üzletek magántulajdonba való visszaadására. Sürgősen kutatni kezdett a régi tulajdonosok után, vigyázva, hogy senki se maradjon ki, s közben arra gondolt, hogy a régi tulajdonosok majd aranyesővel honorálják buzgó szolgálatait.”
A rosszhiszemű cikk ellenére Kéhli Ferencet nem tartóztatták le, megmaradhatott munkakörében is, a család pedig 1981-ig a Mókus utcai házban élt. A Híd vendéglőt közben átalakították. Az 50-es évek elején a kor szokásaihoz igazodva stilizált pálmalevelek közé (ez rejtette egyben a hangulatvilágítást) gipsz dombormű került darukkal és hidat építő munkásokkal. Később a falakat is kifestették, a lebontandó, kanyargó óbudai utcákról készültek freskók.
A régóta tervezett bontás-rombolás – a kor madárnyelvén: szanálás – aztán a Kádár-rendszerben meg is indult. A Mókus utcából néhány ház maradt mutatóba, körbe mindenütt tízemeletes panelek nőttek ki a földből. A Híd vendéglő a templommal és néhány kegyelmet kapott szerény házzal apró rezervátummá vált a zajos Árpád híd déli oldalán. Közben a hídfő északi oldalán szintén meghagytak egy nagyobb rezervátumot, a Fő teret és környékét.
A házat és a névhasználati jogot 1981-ben adta el a család. Ismét megnyílt tehát a Kéhli vendéglő – ezúttal Kéhliék nélkül. A másodvirágzásban fontos szerepet játszott az épületet a rendszerváltozás után megvásárló, izsáki parasztfiúból előbb szakáccsá, majd igazi vendéglőssé, a Híd üzletvezetőjévé avanzsáló, a költészetet is gyakorló Cecei-Horváth Tibor. Bábáskodása mellett született meg a Pest-Budai Ínyeskör, amely hamarosan Szindbád Asztaltársasággá alakult át. A Kéhli legyőzve a járvány és a gazdasági válság nehézségeit, ma is él.
A Volt egyszer egy Buda cikkeit itt olvashatja!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/51. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg december 16-án.
