Folyamatosan arról panaszkodunk, hogy nincsenek Budapesten olyan régi, patinás éttermek és kocsmák, mint például Prágában a Víziló vagy az Aranytigris. A hiányt a történelemre fogjuk, pedig nagyon is tehetünk róla, hogy régi helyeink bezárnak, tönkremennek, eltűnnek a föld színéről. A mostani alkalommal az I. kerületben időzünk hosszabban.
Múltkoriban ki sem léptünk a Krisztina térről. Ott keringtünk a Zöldfa és a Philadelphia kávéház között; most tovább megyünk – csupán néhány tétova lépéssel két helyre is rögtön. A Mészáros utcába befordulva, a volt Zöldfa után mindjárt ott a Naphegyre felfutó Gellérthegy utca, elején a Falánk Falóval, amely a finom falatok miatt a 90-es évek óta kedvelt hely. A következő sarkon, a Naphegy utca elején állt a Régi nyárhoz címzett, a háború előtt lebontott kiskocsma (Krúdy sokadik törzshelye), ahol sashegyi bort mértek a vendégeknek. A hajdani Krisztinával együtt tűnt el nyomtalanul, ugyanúgy mint a közeli Karátsonyi-palota (1938-ban bontották le, helyén ma az 1951-ben emelt, korábban a Matáv székházaként működött irodaház áll), a Rana Rossa (Vörös Béka) és az Öreg Diófa (vagy Vén Diófa) vendéglők.
Van azért, ami dacolva az idővel, még ma is áll, igaz, egykori „krisztinaságát” mára teljesen elfeledte: a Déryné bisztró – a volt Auguszt – a furcsa hazai vendéglátós gyakorlat, a megszüntetve való megőrzés egyik legjobb példája. Szerencse, hogy legalább megvan. A 60-as évek nagy modernizáló-pusztító hullámának a földszintes házacska kis híján áldozatául esett: már az átköltöztetését tervezték, ám végül megmenekült.
Auguszt József több mint száz éve, az első világháború alatt nyitotta meg a templomkapuval szemközt híres cukrászdáját. A hely a második világégést – Budapest ostromát – túlélte, de a népi demokráciát nem. 1951-ben a kommunista rendszer államosította, majd Déryné cukrászdaként nyitották meg újra. A hangulatos és kényelmes eredeti berendezést lecserélték; eltűntek a puha pamlagok, az öblös karosszékek, a belsőt díszítő műtárgyak. Helyükre a kor egyszerű és kényelmetlen asztalai és székei kerültek.
Emlékezhetünk, hogy a rendszerváltás után a kárpótlási ügyeket sok esetben milyen furcsán és megalázóan intézték. Auguszték nem térhettek vissza, néhány tulajdonoscserét követően az épületben megnyílt a Déryné bisztró. Becsületükre legyen mondva, hogy az eredeti eleganciát igyekeztek pótolni – sikerrel. A pamlagot és a kényelmes székeket. Ennyi: a pozitívumok részemről itt véget is érnek. Leginkább a hely lélektelensége megdöbbentő, a sznobizmussal spékelt hideg-rideg udvariasság, amely könnyen udvariatlanságba csap át az olyan vendéggel szemben, akiről megállapíttatik, hogy jelenléte fogyasztási és hasznossági szempontokat összevetve nem kívánatos.
„Sikkes, szexi, kozmopolita. Ilyennek szeretik a lokálpatrióta budaiak a Dérynét” – olvashatjuk a bisztró ajánlójában. Igazabbnak hat Térey János jellemzése A legkisebb jégkorszakból: „Gömblámpafényben csúcsvállalkozók, / Bírók, gyárosok, producerek ültek még itt, / Úgy van, »akadálymentesített életűek«! […] Mindenki popsztár képzelmének színpadán, / Szobrát fényezendő akármire képes, / És bármilyen csekély bírálat rosszul éri…”
Ha innen gyors hátraarccal átvágunk az Attila útra, ott az 1987-ben nyitott Illuzió (így, rövid u-val). A közönség eklektikus, jár ide újságíró, mérnök és melós. Az első teremben a pult, körülötte a törzsvendégekkel; állítólag valamikor csak ennyiből állt az Illuzió, azóta megnagyobbították, új, intim terekkel bővült. Félhomályos asztalnál olykor Krasznahorkai Lászlót is fölfedezhetjük. Igaza van a Kocsmablog szerzőjének, amikor kicsit nyakatekert módon azt írja, hogy az Illuzió „a magyar kiskocsmák utópiáját valósította meg” (sajnos néhány kivételtől eltekintve a „magyar kiskocsma” valóban utópia). A pult, mögötte Anikóval és Katival olyan, mint „házibuliban a konyha. Ott van a legnagyobb buli. A vendégek inkább állnak, csak hogy az epicentrumban lehessenek.” Komoly beszélgetések folynak, politikáról, történelemről: ahogy Gyula, a nyugdíjas mérnök mondja, „ez nem kocsma, hanem szellemi műhely.” (Verekedés sincs, igaz egyszer majdnem volt. Egy magát az asztal alá ivó munkás az egyik vendégben – tévesen – a nem szívelt főnökét vélte felfedezni. Revansot akart, gyorsat, biztosat; csak a vendég lélekjelenlétén múlt, hogy nem csattant el pofon odakinn, cigarettázás közben.)
Ha nagyon megéhezünk, öt perc séta innen a Kicsi Csángó étterem tisztességes konyhával, szolid árakkal és jó csapolt sörökkel. Aki pedig erős kávéra vágyik, visszamehet a Krisztina körútra, a galériás, régi tárgyakkal zsúfolt Csészényi Kávézóba. Gazdag a választék a frissen pörkölt kávékülönlegességekből, jó borokból. Ami pedig a tárgyakat illeti: a Csészényi zsúfoltságával igyekszik éberen tartani a genius locit. Mert egykor órásdinasztia dolgozott itt: a 90-es évek végéig hirdette a cégtábla Rill Imre és fia, Rill Géza műhelyét.
Nem egyszerű műhely volt ez persze, a belépő igazi kincsekre bukkanhatott. Lyka Károly, a híres művészettörténész 1937-es látogatásáról így írt: „Több mint negyven esztendeje gyűjti Rill Imre a furcsábbnál furcsább órákat, ingákat, mutatókat, órakulcsokat, vereteket. Minden idejét és pénzét órákra fordította. Ha híre jött, hogy Bécsben valakinek a birtokában érdekes óra van, vagy Salzburgban egy régiségkereskedőnél furcsa ingák láthatók, Rill Imre felült a vonatra, és meg sem állt Bécsig, Salzburgig.” Rengeteg tárgy, óra halmozódott fel, állítólag egy időben óramúzeumban is mutogatták a becsesebb darabokat.
Rilléktől a Déli pályaudvar felé haladva, a Krisztina körút kiszélesített szakaszán, valahol a mai Krisztina Pláza helyén, a CBA-val majdnem szemben állt egykor a már említett Rana Rossa, a Vörös Béka kertvendéglő, szomszédságában az 1787-ben épült házzal, amelyben a XVIII–XIX. század fordulóján Kuny Domokos kerámiaműhelye állt. A régi házat a 20-as évek végén bontották le, helyére a krisztinavárosi piacot költöztették. A Vörös Békát állítólag olasz ember alapította a Déli Vaspályatársaság olasz vendégmunkásainak – innen a név. A címerállat fölött sokáig ott díszelgett a felirat: Albergo alla Rana Rossa. A hangulatos kertvendéglő, udvarán magas fákkal és bodzabokrokkal késő éjszakáig nyitva tartott, híres volt a cigányzenekara is.
Igaz, az itteni zenészeket politikai okokból nem mindenki szerette. 1938-ban például „Egy budai nyilas” arról panaszkodott olvasói levélben a Magyarság „szerkesztő testvérének”, hogy míg az „úgyszólván hemzsegő” zsidó vendégeknek készségesen állt a rendelkezésére a prímás, addig a tulajdonos utasítására megtagadta, hogy a hungaristák kedvéért „búcsúzásul eljátssza az Egy Cili, két Cili kezdetű dalt”. A kérés persze nem olyan ártatlan, mint amennyire a mai olvasó annak vélheti. Az Egy Cili, két Cili az 1937-es Mai lányok című filmnek volt a betétdala. A mozielőadásokon a nyilasok a film „kozmopolita tendenciája” és szereplőgárdája miatt rendre botrányokat rendeztek, olykor füstbombát is bevetettek. Az Egy Cili, két Cilit pedig átköltve („Egy rabbi, két rabbi, megdöglött a főrabbi” stb.) énekelték. A Rana Rossa egyébként ugyanarra a sorsra jutott, mint sok más társa: a háborúban megsérült, a pusztuló épületet a 80-as évek elején törölték el a föld színéről.
Kicsit följebb, a Pálya utcában álló igény szerint Öreg Diófának vagy Vén Diófának nevezett vendéglő a híres operett-, filmzene és dalszerző Eisemann Mihályt is megihlette: „Vén Diófa, Vén Diófa, Vén Diófa. Ott terem csak az igazi régi nóta. Túrós csuszát eszünk finom tepertővel, Hajnal felé sem törődünk az idővel.” Valóban jól főzhettek, a konyhán a híres Hoffmann vendéglátós dinasztia parancsnokolt hosszú évtizedeken át. A kertvendéglőt külföldi színészek, filmsztárok is látogatták, és persze a Budai Színkör művészei, köztük Pethes Imre, az első magyar Cyrano.
Rana Rossa vagy Vén Diófa nekünk már nem jutott. Kertvendéglő is egy van e vidéken, a Vérmezőn álló Vagon étterem. (Már ha a Vérmezőt nagyvonalúan kertnek tekintjük.) A Délivel szemben, az Alkotás utcában évekig működött a neonfényes Lóvasút borozó. A Lóvasútban a 90-es évek elején egy nagyfröccs 17 forintba került. Nagyüzemi árusítás folyt: a pultos benyomott egy gombot, és a csapból rögtön nagyfröccs jött ki. Ehhez képest – emlékeim szerint, ellentétben a hagyományos módon mért, ám kellemetlen illatú óbudai fröccsel – egész iható volt.
Ha már szóba került Óbuda: legközelebb ott folytatjuk. Szeptember elején ugyanis bezárt a legendás múltat idéző Új Sipos Halászkert a Fő téren.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/38. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg szeptember 16-án.
