Magyarországon a nőket ma ismét visszaterelnék a konyhába és a gyerekszobába, de ez senkinek se szegje kedvét – mondta a Budai Hangnak Pataki Ági, aki szerint egyetlen nő sem engedheti ki a kezéből az önrendelkezés jogát. Az egykori modellel, producerrel arról beszélgettünk, hogy veszteségként élte-e meg az idő múlását, mi fontosabb a fiatalság látszatának fenntartásánál, illetve hogy milyen hatással van a ma közvetített propaganda az aktuális nőképre; de szó esett a magyar film helyzetéről, a NER területfoglalásáról és az elnyomó rendszerek végéről is.
– Pesten született, karrierje nagy része oda kapcsolódik, jó pár éve azonban Budán él. Pestinek vagy budainak vallja magát?
– Ha akár csak néhány évvel ezelőtt kérdezte volna, akkor rávágom, hogy pesti, belvárosi vagyok. Ott voltam fiatal, évekig a Váci utcában laktam és dolgoztam, nagyon kötődtem a Duna-parthoz. Aztán megszületett a gyerekünk, akinek az érkezése mindent felülírt. Kiskorában légzőszervi, kruppos problémái voltak, így eleinte minden reggel feljártunk levegőzni a Szabadság-hegyre, majd úgy döntöttünk, egyszerűbb, ha átköltözünk Budára. Mostanra belekényelmesedtünk a budai kertes létbe, már nem fordulnánk vissza. Ám ha az identitásomról van szó, soha nem fogom megtagadni pesti, belvárosi mivoltomat.
– Óbudán a közelmúltban nyitotta meg az It’s me című fotókiállítást, amely a 40 év feletti természetes női szépség elfogadását hirdeti. Ön hogyan éli meg az idő múlását?
– Szerencsés helyzetben vagyok, mert a karrierjeim arról szóltak, hogy miközben kiöregedtem az egyikből, máris átléptem egy másik területre. A modellszakma ugyan általában csak pár évre szól, én mégis húsz évet töltöttem benne. Ebből a második tíz évben már egyértelműen a kiöregedés szakaszában voltam, de attól az még egy nagyon fényes tíz év volt mind a karrierem, mind az életem szempontjából. Nehéz lett volna azt mondani, hogy nem éreztem benne az idő múlását, de szerencsére a modellkedésem nem elsősorban a fiatalságom körül forgott. Sokkal inkább arról szólt, hogy saját magamat adhattam, a nevem egyfajta „brandként” működött: nem kötődött szorosan az életkoromhoz, segített felülírni a múló időt. A kiöregedésem így nem volt drámai, sőt ajándékként éltem meg.
– Pedig a fiatalságkultusz korában az öregedés szinte tabuvá vált – a nők gyakran veszteségként könyvelik el.
– Persze, a ráncok, a kilók gyarapodásával, az aktivitás csökkenésével tagadhatatlan, hogy vannak veszteségek. Ám elég, ha ezeket tudomásul vesszük, és nem kesergünk rajtuk. Gondoljunk bele, minden új életszakaszba lépve vannak veszteségeink, jobb, ha ezeket elfogadjuk, ha már változtatni nem tudunk rajtuk. Közben persze mindent meg kell tennünk, hogy a maximumot kihozzuk magunkból, függetlenül attól, hogy húsz- vagy nyolcvanévesek vagyunk. Az idő múlásában több örömöt leltem, mint negatívumot: kevesebb a felelősség, már nem kell annyira izgulni, ha egy munka nem jön össze. Ami szerintem igazán fontos egy nőnek, az nem a fiatalság látszatának mesterséges fenntartása, hanem a saját szabadság, függetlenség megteremtése. Ezzel senkit sem biztatok arra, hogy egyedül éljen, vagy ne legyen odaadó családanya. Inkább arra utalok, hogy egy nőnek legyen meg az a fajta önállósága, amely révén a saját kézben tartja a döntéseket.
– Nehéz dolog ez, főleg, hogy a családanyák rengeteg dologtól függenek.
– Nyilvánvaló, hogy nem egyedül vagyunk a világban, sok függő viszonyunk van, de arra vigyázzunk, hogy ezek ne jelentsenek kiszolgáltatottságot. A szabadságunk megteremtése nem emancipációs, sokkal inkább pszichológiai kérdés: ha azt érezzük, hogy nem vagyunk másokra utalva, hanem mi magunk tudjuk az életünket menedzselni, akkor jöhetnek ugyan hullámvölgyek, de sokkal erősebbek, ellenállóbbak leszünk.
– Ön honnan hozza ezt a tudást?
– A legjobb gyerekkori barátnőmet és a testvérét az édesanyjuk egyedül nevelte fel, aki már akkoriban, az ötvenes években is tudta, hogy fontosabb a szabadság, mint a megalkuvás, a kiszolgáltatottság. Mostanra már talán kevesebb az a nő, aki elviseli a családon belüli testi vagy lelki abúzust, de annak idején ez nem volt ilyen egyértelmű. Nekem az ő példájuk sokat számított, hogy nem szabad elviselnünk a bántást, kiszolgáltatottságot, függetlenként is lehet teljes életet élni. Persze az a tökéletes, ha egy jól működő családban élhet valaki, de ennek a valóságban vannak árnyalatai. Amit azonban egy nő nem engedhet ki a kezéből, az az önrendelkezési joga.
Pataki Ági fotómodell, producer az őt ábrázoló kép mellett áll Tóth József Füles fotóművész Legendás fotómodellek a XX. századból című fotókiállításán 2019. február 7-én (Fotó: MTI/Kovács Tamás)
– Ez a szocializmus idején kevéssé fért bele a hivatalos nőképbe. De vajon ma megfelel a propaganda által közvetített elvárásoknak?
– Ma, amikor a nőket újra visszaterelnék a konyhába és a gyerekszobába? Aligha. Sajnos a mostani elvárások hatással vannak a nők önmagukról, családban elfoglalt helyükről alkotott elképzeléseire, és ezek egyáltalán nem a szabadságuk, önállóságuk irányába vezetnek. A hímsoviniszta megjegyzések is egyre elfogadottabbak, egyre hangosabbak. Ugyanakkor azt látom, nem lehet teljesen a fejlődés útjába állni, a világ kinyílt, és számtalan forrás hozzáférhető annak, aki tényleg tájékozódni szeretne. Ha nem is mérhető a hazai helyzet a nyugat-európaihoz, de a városi közegben, amit én ismerek, egyre inkább eszmélnek a nők. Tény, hogy közben a propagandagépezet mindent megtesz, hogy lelassítsa a folyamatot, de nem kell, hogy ez kedvünket szegje. Csupán annyit jelent, hogy minden generációnak meg kell újra és újra küzdenie, hogy kivívja saját szabadságát.
– A modellkedés elmúltával ma már producerként határozza meg magát?
– Szeretném, de egyre kevésbé tudom. A NER területfoglalása jórészt ellehetetlenítette a munkánkat.
– Hogyan látja a magyar film helyzetét?
– Elkeserítőnek látom. Egyrészt persze személyes érintettségünk okán, a férjemmel közös cégünk ugyanis létrehozott jó pár sikeres produkciót, illetve közreműködtünk sikerfilmek megvalósításában, ám mostanra, önhibánkon kívül, körön kívül kerültünk. De itt nem is elsősorban a saját drámánkról van szó. Ma a hozzáértő művészek ki vannak zárva a filmkészítésből. Rengeteg tehetséges fiatal és középgenerációs filmrendező került parkolópályára, holott korábban már bizonyítottak. Ott van például Herendi Gábor, a Kincsem, a Toxikoma vagy a Valami Amerika rendezője, producere, aki jelenleg egyetlen projektjére sem kap támogatást. Egy darabig mi is folyamatosan pályáztunk különféle ötletekkel, aztán rájöttünk, hogy fölösleges. Aki tagja a belső körnek, csak az jut lehetőséghez. A többiek külföldre mennek, más munkát keresnek. Van olyan, mint például Hajdu Szabolcs, aki a szlovák filmalaphoz pályázik, más Romániában keres lehetőségeket. Igazság szerint a magyar filmrendező nem szívesen költözik külföldre, ő a magyar valóságot érzi, ismeri, itt szeretne alkotni. Próbálunk valahogy felszínen maradni – ennek egyik módja, amikor pályázatok nélkül, pusztán szakmai összefogással alkotunk: a színész ingyen jön szerepelni, a producer otthonról hoz be valamit, a rendező kis híján éhen hal közben. A produceri részvételünkkel jelenleg is készül egy ilyen film, amelyről azonban még nem árulhatok el részleteket.
– Azért vannak kiugró sikerek, ilyen volt a közelmúltban Reisz Gábor filmje, a Magyarázat mindenre.
– Igen, ilyen az, amikor egy rendkívül tehetséges rendező, tehetséges társasággal minimális pénzből hatalmas sikert alkot. Sok ilyen lehetne, ha fair pályáztatás útján a legjobb projektek, a legtehetségesebb művészek jutnának lehetőséghez. Állami pénzt persze Reisz Gáborék sem kaptak, így szlovák támogatásból – mindössze 35 millió forintból – olyan filmet alkottak, amely sorra hozza el a nemzetközi díjakat. Közben ott van a több mint 2 milliárd forintnyi közpénzzel és propagandával megtámogatott Hadik című film, amit nehéz lenne sikerként emlegetni. A Magyarázat mindenre egy hónappal a bemutatása után már nézőszámban és bevételben is túlszárnyalta.
– Mikor lett ilyen polarizált a filmszakma? Bár Andy Vajna is politikai kinevezett volt, az ő idejében még nem tűnt ilyen kiélezettnek a helyzet.
– Andy valóban nem szakmai konszenzus alapján került pozícióba, ám olyan szakmaiság jellemezte, amely nem adott teret az említett politikai szempontoknak. Az még a magyar film szempontjából egy sikeres korszak volt, az általa felépített rendszer pedig szigorú és átlátható. Ha nem is értettem egyet minden döntésével, a hozzáértése megkérdőjelezhetetlen volt. Akkor még a nemzetközi sikerek is számítottak – ez a kurzus viszont lemondott róla. Pedig fontos lenne, hogy ott legyünk a nemzetközi porondon, például Cannes-ban, de ahhoz a mostani döntéshozóknak ki kellene tárni a kapukat a másként gondolkodó művészek előtt is, annyit pedig nem ér nekik az egész.
– A közelmúltban a kormánymédia beszámolt arról, hogy Los Angelesben nagy sikerrel vetítették a Semmelweis életéről készült filmet.
– Még nem láttam a filmet, de a híradásokat hallottam, miszerint tarolt a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon, több díjat is begyűjtött, a szakma és a közönség is lelkesen fogadta. Ehhez azért tudni kell, hogy azt a filmfesztivált egy nagyon jó szándékú amerikás magyar szervezi, ami kedves gesztus tőle. Ám a rendezvényét nemzetközi sikerként eladni szakmailag nonszensz, komoly filmes körökben ezt az eseményt nem jegyzik.
– „Beszélgessünk, amíg van kivel” – mondta Reisz Gábor a Magyarázat mindenre velencei filmes díjának átvételekor. Ám úgy tűnik, egyre kevésbé van kivel, mind több a törésvonal, amely lehetetlenné teszi, hogy a politikai táborok képviselői szót értsenek egymással. Hogyan lehetünk így bizakodóak a jövőt illetően?
– Én hosszú távon optimista vagyok. Tény, hogy sok tekintetben nehezebb a helyzet, mint akár harminc éve volt, ám akiben van spiritusz, ki tud emelkedni. Egy történész ismerősöm mondta, ő a nehézségek ellenére is derűlátó, mert a történelem azt tanítja, az elnyomó rendszerek nem tarthatók fenn örökké.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/45. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg november 17-én.
