Bármennyi átláthatóság több a semminél, ártani pedig semmiképpen nem árthat, ha a nyilvánosság tisztában van vele, mekkora vagyonnal rendelkeznek a köz ügyeit intéző politikusok, a gazdasági érdekeltségeik ismerete pedig elengedhetetlen.
Egy Magyarországnál jobban működő demokráciában a nyilvánosság önmagában komoly kontrollt jelenthetne: ha egy politikus vagyona egyik évről a másikra a feltűnően sokat hízna, akkor hiába hivatkozna családi kölcsönre vagy hasonló indokokra, kellemetlen helyzetben találná magát.
Magyarországon viszont nem éri el a szélesebb közönség ingerküszöbét olyasmi, mint például egy hirtelen jött ingatlan vagy egy autó, amelynek a fedezete sem a politikus korábbi vagyonában, sem a jövedelmét nézve nem lelhető fel. Elemzői közhelynek számít, hogy a magyar választók már régen beárazták a politikusok gazdagodását, ahogy a korrupciót is.
Arról nem is beszélve, hogy a vagyonnyilatkozati rendszer őszinte politikusokra épít, akik pontosan bevallják, milyen vagyonnal rendelkeznek. Ha ezt elhallgatják, legfeljebb a sajtó kutakodásának köszönhetően derülhetnek ki ellentmondások – amelyek jó eséllyel szintén nem érik el a választók ingerküszöbét. És bár óhatatlanul magyarázkodásra kényszeríthetik a politikai szereplőket, végül legfeljebb a nyilatkozat kiegészítését eredményezik.
Ahhoz, hogy a vagyonbevallásnak tétje legyen, vagyonosodási vizsgálatra lenne szükség olyan esetekben, ahol kérdéseket vet fel a vagyon eredete, vagy felmerül az alapos gyanú, hogy a nyilatkozat hiányos. Erre azonban még egy politikusi vagyonnyilatkozat kapcsán sem volt példa, az illetékes parlamenti bizottságnak nincs is joga és lehetősége ilyen vizsgálat lefolytatására. És persze szükség lenne arra is, hogy a választók jelezzék a politikusok felé: magyarázat és pontos elszámolás nélkül a kellemetlen helyzetekből nincs szabadulás.
