Azaz Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Ekkortájt ünnepeltük, hivatalosan november hetedikén, munkaszüneti nappal meg élő egyenes moszkvai közvetítéssel. Kellett vagy 10-15 év, mire felfogtam, miért novemberben dicsőítjük a bolsevik-mensevik (ez utóbbi értelmezése szintén megkavart kamaszkoromban) perpatvart, és nem azért, mert baj volt a felfogóképességemmel, egyszerűen nem érdekelt az egész. Az osztálytársnőimet zargattam akkoriban erősen, meg úgy általában a női nemet terrorizáltam, csekély számú női „igent” begyűjtve…
Bár a történelmet mindig is imádtam, az Auróra cirkáló meg a Téli Palota sztorija soha nem hozott lázba. Verejtékesen művinek tartottam az egészet, mint évtizedekkel később kiderült, okkal, ezt a történetet (is) propagandisták ötölték ki ugyanis súlyos bükkfaasztal mögött ülve, ciripelő szamovárok, ide-oda járkáló vodkáspoharak társaságában. Mégis az életünk részévé vált és pici vidámságot is hozott a télre készülődve e piros betűs nap, hiszen előtte néhány nappal banán érkezett a boltokba, és anyáink kitartó ácsorgással szereztek is belőle fél–egy kilónyit nekünk. Ezen ma már jót nevetnek a banánmasszát heréjükre kenő tiktokerek, de ott, akkor, ez a déligyümölcs nekünk maga volt a főnyeremény.
Az iskolai ünnepség volt az igazi kerékbetörés. Hungarocellből készült az 1917-hez szabott évfordulós szám, amely ott lifegett a tornacipőszagú terem falán közvetlenül a bordásfalak fölött, amibe rafináltan piros, fehér meg zöld krepp-papírból lobogó-installációt fűztek szorgos úttörő kezek; megjegyzem, a piros (inkább vörös) szín erősen felülreprezentált volt mindig. Vigyázzban álltunk a szovjet himnusz alatt, és a magyar alatt is, megnéztük a kiselőadást, végigszenvedtük a kötelező Majakovszkij-verset, és már abban sem leltük örömünket, hogy a csajok fenekét stíröljük az aktuális Prokofjev-kantátát hallgatva. Szép idők voltak? A fenét. Dobozos kóla után ácsingóztunk, rongyosra néztük a betiltott Rambót, hogy más filmalkotásokról ne is beszéljünk, irigyeltük a tanácselnök Opel Kadettjét, Platinik, Rossik meg Rumeniggék akartunk lenni, nem Blohinok meg Daszajevek… Ugyanúgy kevés volt a szülők pénze, de volt rendszeresen ÁFÉSZ-buli, ahol mindenki seggrészegen huhogta két csuklás között Hofi poénjait, meg szemezett a kolléga feleségével. Mág Bertalan, Major Tamás, Kudlik Juli. Samantha Fox meg az alsógatyaillatú fiúszobák hengerelt falán, rajzszöggel rögzítve.
Erre most jön Vlagyimir Vlagyimirovics, hogy a Szovjetunió így, meg a Szovjetunió úgy. Hogy szövetségbe kéne megint forrni, mert az volt ám az igazi birodalom a maga hétfői adásszünetével meg a vasárnap esti WU2-illatban hajlongó Hajdú Jánosával („Önök a Hét adását látják…”). Nézze mindenki újra Junosztyon Stirlitzet, ahogyan túljár Jens Stoltenberg eszén. Vadásszon csak újra a Vörös Októberre a US Navy, úgysem találják meg, mert kurblis telefonon tartja a kapcsolatot a Kremllel! No meg a moszkvai „megafonosok”, hogy Munkácsnál nem kellene megállni, meg így tovább. Abban reménykedhetnek, hogy Beregsuránynál Orbán tartja majd nekik a kenyeret, Kövér meg a sót?
Csak én éreztem Hatvanpuszta ingatlanfejlesztőjének zalaegerszegi beszédéből a szovjet restauráció lejártmájkrém-illatú bűzét? Hogy már ’56-ért is Marilyn Monroe meg a Coca-Cola-mámorban hempergő Nyugat a felelős, nem új barátunk, Joszif Visszarionovics? Ki sem ejthetjük azokat a szavakat a szánkon, hogy „orosz” meg „agresszió” meg „felelős”, és ha mégis kiejtjük, és mondatokat szerkesztünk belőlük, atomot kapunk a pofánkba? Valami visszarendeződés-félét érzek a levegőben. Egy nemzeti ünnepet, egy forradalmat nem lehet csak úgy eldobni, mint egy teli pelust a horvát autópálya mentén. Még akkor sem, ha tele a gatya a Medvétől! Előbb-utóbb választ kapunk a kérdésekre, csak könyörgök, a NOSZF ne jöjjön vissza! Hogyan magyarázzam el az egészet a gyerekeimnek?
