Tényleg nem örülök ennek. Becsszó. Semmilyen élvezetet nem jelent, nem tudok elégedetten csettinteni a végén, hogy hű, ezt is de megmondtuk, és a legrosszabb, hogy a felháborodáshoz is fogy a lélekerő. Na jó, azért abból még tudunk gyűjtögetni, ha nagyon kell. Kell. A kötelesség, az még úgy ahogy, vagy annak a tudata. Vagy mi. Hogy meg kell mutatni, el kell magyarázni, mert mégsem lehet, hogy. Hogy ennyien elhiggyék, pedig elhiszik, sőt, még cifrázzák is. A sok büszke újnagymagyar „ma is itt ül lomhán, petyhüdten, fejét, jussát, szívét kobozzák. S ha nehányan nem kiáltoznánk, azt se tudná, hogy őt pofozzák”.
Szóval már régen elfogadtam, hogy értelmes vitákkal, értékalapon, meg más hasonló, idejétmúlt dologgal eltéríteni a fanatizmus útjáról senkit sem lehet. Talán mással sem, de néhány utolsó esélyt azért még adnék a tényeknek, adatoknak, számoknak, mert hát azok ugye makacsok. (Lásd még forint árfolyama a térségi devizákhoz mérve, fogyasztási indexek, lakásépítések száma, stb.)
Hogy mit is értek a két megközelítés közti különbségen, azt Orbán Viktor hétfői beszédén is igen érzékletesen bemutathatjuk. Az Adriáról nemrég hazatért miniszterelnök ismét azt hajtogatta, hogy például „a magyar baloldal a háború és a szankciók pártján áll. Ez hiba, mert a háború és a szankció rosszak, ártanak a magyaroknak, kérem önöket, hogy vizsgálják fölül az álláspontjukat.” Meg olyat is mondott a parlamenti plénum előtt, hogy a magas árakért a szankciók, a hibás brüsszeli döntések a felelősek. És hogy a szankciókat Brüsszelben Európára erőltették. Ezek is bornírt torzítások természetesen, de pontosan tudom, hogy esélyem sincs olyan érvekkel, hogy de hát a szankciókat Orbán is megszavazta, hogy a lónak a pikulája áll az ő orosz elvtársain kívül a háború pártján, meg hogy a magas árakért (noch dazu a szankciókért) mégiscsak az ő Putyin barátja igazából a felelős.
Jönnének az igazából Amerika provokálta ki, a dehogy szavazta meg, meg a mi fiainkat is háborúba küldték volna típusú szokásos badarságok. Hagyjuk is inkább. Na de itt az a kijelentés ugyanebből a beszédből, amihez semmiféle jelzőt nem kell illeszteni, ami egyszerű számokkal, adatokkal leírható, a helyére tehető. Elvileg egész egyszerűen semmilyen vélemény vagy elvakultság nem befolyásolhatja, száraz matematika.
Tessék csak figyelni, idézet következik: „A megszületett gyerekek száma ugyan növekedett, a családok erősödtek és gyarapodtak, de még nem sikerült áttörést elérni.” (A Hír Tv felvételén 29:55-től.) Tessék csak figyelni, adatsor következik: Az élveszülések száma 1990-ben 125 679 volt, 1998-ban 97 301, 2002-ben 96 804, 2006-ban 99 871 (!), 2009-ben 96 442, 2021-ben 93 039. A számok forrása: KSH. Plusz-mínusz ingadozások megfigyelhetők a korábbi időszakokban is, most is, s nyilván minden plusznak örülni kell. Emberéletekről van szó. A száraz valóság azonban az, hogy 2021-re csak egy kicsit sikerült kijjebb lökni az adatsort abból a mély szakadékból, amibe – számos ok miatt – az elmúlt tíz évben került. Merthogy az elmúlt 12 évben négyszer már 90 ezer alá is esett a mutató, ami soha korábban nem fordult elő. (Az előző ciklus legrosszabb adata 2003-ból való, 94 647.) Abban, hogy nem sikerült áttörést elérni, egyetértünk.
Drukkolunk, őszintén, hogy a tendencia pozitív irányba álljon be, kerül, amibe kerül, csak ne tessék már ennyire mélyre vinni a nívót. Működik persze, látjuk, és hát „Ezért a népért úgyis mindegy, Ebsorsot akar, hát – akarja”.
Az idézetek Ady Endre A hőkölés népe című verséből származnak.
