Azon gondolkodom, milyen címmel írjak Simon Bettina második verseskötetéről. Valahogy úgy érzem: ha megvan a jó cím, megvan a vezérfonál. Annak mentén már kifejthetem, milyennek látom a költészetét általában, s milyennek a mostani könyvet. Miben lett más, mint a 2018-as Strand, miben folytatja azt? A költő viszont, mintha a szerepét akarná átvenni, jóval a recenzens előtt jár. Maga kutatja, mi illik a lírájába, és mi nem, mit gondolnak róla az egyes versek alapján, milyen látszat keletkezik. Még a címeket illetően is rendszeresen kikacsint: jelzi az átírásokat, változtatásokat.
Simon Bettina is azon költők közé tartozik, akik a szemérmetlen őszinteség látszatát keltik, a versek mégsem engednek egyértelmű betekintést az életébe. Tévútra vihetnek. Felrajzolhatunk egy személyiséget, amilyennek képzeljük őt anya- és őrületversei alapján, de közben mégis sejtjük, megtéveszt minket, megtévesztjük magunkat. Ahogy a Rúzs a pszichológusomnál című versben a címszereplőt is, aki érdeklődik, egy utalás tudatos-e nála: „Azt válaszoltam, / persze, pedig dehogy, és remélem, / ez másnak is eszébe fog jutni, / mert illik a költészetemhez.”
A szerző egyszerre lesz önmaga biográfusa, kritikusa és pszichológusa. Bravúros, ahogy verseinek sora kelti azt a látszatot, mintha az alaphang keresésén nem jutna túl. A szerelmi költészetre kérdez rá, máskor „egy különös társadalomtudós” kéri arra, miután elolvasta néhány versét, írjon szerelmes levelet. A legkülönösebb levél című szöveg végig azzal küzd, hogyan fogjon neki – hogy aztán a végére mégis abszolválja a feladatot. Már ha valóban feladatként gondolunk erre. Ki adja fel neki? Költészete értékelője: valaki más, ő maga?
„Nem hagy nyugodni az a meg nem írt levél, / vajon létezik-e egyáltalán. / Azzal nyugtatom magam, / hogy ez a kérés volt a vers, / és nem lényeges a szerelmes levél” – vonja le a konklúziót. Izgalmas az előbbiekből a felvetés is, „létezik-e egyáltalán”. Mintha még ő sem lehetne biztos abban, hogy amit a verseiben el akart mondani, azokat elmondta-e: „Sokáig keresem a kedvenc / versemben a csecsemőszínű macskát, mire / rájövök, hogy nincs ott.” A szóban forgó vers élén pedig Tóth Krisztinát idézi: „Néha megijedek ha megszólalok”. Tóth Krisztina az, aki a könyv hátulján méltatja a szerzőt, kiemelve róla, nem mintákat követ, hanem gyanakszik, ironikusan figyeli saját hangját, és a költészet lényegére kérdez rá.
Tóth Krisztina említi a kötet szoros szerkesztését is, és valóban dicsérhetjük ezt. A Strand, bár nem volt sokkal hosszabb, mégis jóval bőbeszédűbbnek tűnt. Hasonló kérdéseket feszegetett viszont már ott is. A Rengeteg állat a vonatból olyan, mintha tökéletesen simára csiszolták volna. Turi Tímea beszélt nekünk a Szép versek-sorozat kapcsán arról, hogy a jó vers sűrítmény, nem lehet már semmit elvenni belőle. Simon Bettina kötetbeli versei ilyenek. Egyszerre mutatnak magukra, közben mégis hitelesen beszélnek szerelemről, csalódásról, bizonytalanságról, a megszólalás lehetőségeiről. Arról, milyen kétségbeesetten szeretnénk – mint a közösségi média valóságában az mindennapos – felrajzolni saját arcélünket, meghatározni addigi életművünket. Izgalmas kérdés, folytatódhat-e ez egy harmadik kötetben, vagy tovább szükséges innen lépni valamerre.
Simon Bettina: Rengeteg állat a vonatból. Jelenkor, 2024. 2499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/26. számában jelent meg június 28-án.
