Csizmadia Ervin azon elemzők közé tartozik, akiket nem tudunk besorolni egyik szekértáborba sem. A bevett értelmezéseket bírálja akkor, ha jobbról, de akkor is, ha azok a mostani ellenzék irányából érkeznek. A Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója leginkább azokkal nem ért egyet, akik kelet vs. nyugat, európaiság kontra diktatúra szembenállásra egyszerűsítenék le a politikai küzdelmeket. Ez világosan megmutatkozik legújabb, A hiányzó másik fél című kötetében is, ami az elmúlt öt-hat év rövidebb jegyzeteit, villámesszéit fogja egybe.
Izgalmas, ahogy a szerző nagyon különböző világlátású gondolkodókat, hol Frank Füredi vagy Douglas Murray, máskor Daron Acemoglu, esetleg Francis Fukuyama téziseit gondolja tovább. Csizmadia mindig távolabb igyekszik tekinteni, mint azok, akik elvesznek a napi politikában, így a folyamatokat mindig távlatosan, a régmúltból kiindulva vizsgálja. Kritikánk is ezt illetően merülhet fel: nem biztos, hogy az összes látványos politikai ellentétről érdemes azt feltételezni, hogy a szemben álló felek komolyan hisznek azokban. Például: a kormányzó jobboldal a migrációellenességben. Csizmadia történelmi okokkal magyarázza, miért jóval elfogadóbbak a nyugat-európaiak, mint mondjuk a térségünkben élők, illetve a magyar jobboldaliak a migrációt illetően. Csakhogy az eleve kommunikációs panelként kitalált migrációellenességet akkor sem feltétlenül érdemes a magyar történelemből levezetni, ha mostanra a fideszesek is elhitték maguknak a dolgot.
Hányféle hatalom van?
Egy olyan világban, amelyről mindannyian tudjuk, hogy a hatalmat nem csak formális szereplők testesítik meg, legyen érzékünk felvetni az informális hatalom korlátozásának tételét is.
Ettől még rendkívül izgalmas, fontos meglátásokban bővelkedik az, ahogy Csizmadia mélyebb okokat keres, és a szabadsághoz, az állandósághoz, a biztonsághoz való évszázados hozzáállásunkkal magyarázza a jelenkor eseményeit. Így azt, miért szükségszerűen többsebességes Európa, és hogy miért nem tudtuk olyannyira a magunkévá tenni a szabadversenyes kapitalizmust, ahogy egynémely nyugati állam természetesnek tekinti azt.
A szerző sokfelé tekint, a kulturális élet legalább olyan fontos számára, mint a napi politika. Így Stefan Zweig, Roger Martin du Gard vagy a Saul fia ugyanúgy ott van a hivatkozási alapok között, mint Alexis de Tocqueville, Soros György vagy Norbert Elias. Érdekfeszítő, ahogy a magyar jobboldal jelenét a múlt század húszas-harmincas éveinek konzervatív változása alapján magyarázza, ahogy az is, miként értelmezi a nemzetállamokhoz vagy a liberális demokráciához való mostani viszonyunkat.
Rövid, gyorsan olvasható reflexiók ezek, átlagos Facebook-bejegyzésnél kicsit hosszabbak, amolyan naplójegyzetszerűek. Elismerésre méltó, ahogy a szerző nem enged a középen állásból, még ha időnként úgy is érezzük, hogy túlgondol egynémely jelenséget. Legalábbis akkor, amikor cinikus-képmutató kampánystratégák brosúrái helyett politikai-filozófiai tézisekben keresi a megoldásokat. Ami persze nem jelenti, hogy mindent leegyszerűsíthetünk a mai szekértáborharcokra. És örömteli, hogy Csizmadia mindig ragaszkodik újabb szempontok vizsgálatához, eltérő nézőpontok ütköztetéséhez. A másik fél igazsága, a valóság a maga sokféleségében másképp nem is látható át.
A nemzetállam Nyugat-Európában és nálunk
Joó Tibor nem egy megszokott művet írt a nacionalizmusról. A mai irtóztató leegyszerűsítések korában bőven ad átgondolnivalót számunkra.
Csizmadia Ervin: A hiányzó másik fél, Ad Librum, 2021, 3990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/37. számában jelent meg, szeptember 10-én.
