Nehéz még azt is megmondani, pontosan milyen műfajú szövegeket olvasunk Lanczkor Gábor kötetében. Vagyis hogy nehéz? Hiszen többször is világossá teszi, hogy ezekre versekként tekint, a fejfákról másolt nevek, születési és halálozási évszámok, illetve rövid búcsúüzenetek pedig ezeknek a költeményeknek a címei. (A tartalomjegyzék viszont jobbára a temetőket emeli ki, annak ellenére, hogy egy adott helyhez több halott is tartozhat.) Hiába, hogy a szövegek sokszor csak néhány mondatos, faltól falig tartó, kvázi-prózai sorok. Mégis a líraiság ütközik ki mindegyre a nagyon is konkrét síremlékektől induló, történelmünkről, társadalmunkról vagy emberségünkről gondolkodó – ám legyen – versekben.
Látszólag is nagyon önellentmondásosak ezek, Lanczkor előszeretettel utasít vissza kézenfekvőnek tűnő értelmezéseket. Rögtön a bevezető szövegben: „Holttest nem eleven. Halotti versek nem temetői versek. Ég nem föld. Temető nem szülészet. Temető nem sarjerdő.” Hát akkor? Aztán a Kőmíves Kelemennéről szólóban írja: „Nem hiszek a művem jelen idejű érvényében, és nem eszményem a rom.” Hasonló, szimbolikus alakok mellett végigjárja egykor nagyon is eleven írók, költők, politikusok sírjait, de elidőzik saját családtagjainál is.
Vagy épp olyan ismeretleneknél, mint amilyenek a szegedi rabtemetőben elhantoltak, esetleg gyermekek, kiknek alig néhány év jutott. Mint Dombrádi Nagy Clarisse, aki 1897-től csupán 1902-ig élt: „Az apja kocsijának lovai taposták halálra. Bájos, hosszú hajú kislány, frufruval. Hazaért a Sóhordó utcai házba apuskája, hát kiszaladt elé, de a bejárati lépcsősoron megbotlott, és a lovak alá esett. Az apa, városi rendőrfőkapitány, ’48-as honvédtiszt, bizonyára kemény ember volt. Úr. Kislányos apa. Gyengéd. A lányaim óvodája. Ide hordom őket óvodába. A nagy házból feleségével kiköltöztek, és rendelkezett: az épület neveztessék Clarisseumnak, és mindig legyen benne gyerekzsivaj.”
Lám, temetőig sem kell menni, a mindennapokban jönnek szembe olyanok, akikről, ha mondjuk épp másik óvodát választunk, talán soha nem hallanánk. A XIX. században élt főrabbik, akiknek családtörténetét úgy kell kisilabizálni, vagy költő- és színészlegendák, akiknek néhány évtized különbséggel hasonló sors jutott, még csak nem is messze egymástól. Elfeledett, ismeretlen alakokat hoz vissza Lanczkor, miközben ott vannak kötetében a legnagyobbaknak tartottak is. Így jön létre egy különös közösség, amely még csak nem is marad meg a nemzeti határoknál, bekerülhet Goya vagy Eric Johnson, de itt van Szálasi Ferenc is, hogy végképp ne gondoljuk, valamiféle értékalapon történik a kiválasztás. Éltek mind körülöttünk, majd eltűntek, maradtak a fejfák, maradtak az írott emlékek és esetleg felvételek, amelyekkel már nekünk kell kezdenünk valamit. Valahogy el kell helyeznünk őket magunkban. Így teremtünk a káoszban rendet, így hozunk létre történelmet. Lineáris folyamot, amelyben helyük van mindannyiuknak. Szép, fontos kötet Lanczkoré.
Lanczkor Gábor: Sarjerdő, Jelenkor, 2021, 2999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/35. számában jelent meg, augusztus 26-án.
