Goncourt-díjas regényével, a Napirenddel ellentétben Éric Vuillard ezúttal nem a fekete humor eszközéhez nyúlt, annál jóval kedvesebbek számára szereplői. A Szegények háborúja ugyanakkor hasonlóan rövid, gyorsan olvasható mű lett. Még a műfajmegjelölést illetően is zavarban lehetünk, hiszen sokkal inkább tűnik ez egy forgatókönyvet összefoglaló szinopszisnak, mintsem valódi nagy- vagy kisregénynek.
Míg a Napirend a II. világháborúhoz vezető tárgyalásokat mesélte el groteszk módon, kevésbé ismert jelenetek megvilágításával, addig az új regény a 15-16. századig megy vissza, hogy a reformáció, a protestantizmus prédikátorairól meséljen nekünk. És valóban Vuillard mesél: mintha csak elé telepednénk, ő pedig nagy vonalakban előadná az egyszerű népek, Isten gyermekeinek felhorgadását, közben a hercegek döbbenetét, tanácstalanságát.
Vuillard rendezett már filmet is, a Prosper Mérimée regényén alapuló Mateo Falconét. Illene a Szegények háborújához is egy filmes adaptáció. Persze, lenne félnivalónk, hogy ne a jól ismert, hetvenes-nyolcvanas évekbeli tévéfilm jellege legyen a végeredménynek. Azt egyelőre nehéz megmondani, a korábbi filmjeiért túl jó kritikákat nem kapó Vuillard tényleg meg tudná-e mutatni mindazt mozgóképen, amit írásban is. Az ő erőssége a költőien lüktető, sokszor rendkívül tömör, mégis erőtől duzzadó mondatokban rejlik. A szegényekért harcba induló, őket – lázas-dühös igehirdetéssel – csatasorba rendező prédikátorok igazságát vallja, legyen szó John Wycliffe-ről vagy a John Ball nevezetű egyszerű parasztemberről. Utóbbi az 1381-es angliai parasztfelkelésekben vállalt szerepet, a fellázadt Wat Tyler katonái előtt hirdette az egyenlőség igéjét.
A Szegények háborúja főhőse viszont Thomas Münzer, a szenvedélyéből fegyvert kovácsoló, egyre dühösebb és egyre kétségbeesettebb (vagy inkább eltökéltebb?) reformátor. A német vértanú, akinek mártíromságát illetően akadnak azért aggályai, szerinte ez „csapda az elnyomottak számára, egyedül a győzelem kívánatos.” Innen viszont már nekünk kell tovább gondolni a dolgot.
Vuillard a nincstelenek és a könnyű életet élők ellentétét rajzolja fel, a terjedelem és a forma miatt persze sokszor elnagyoltan, olykor hatásvadász módon. Nem kérdés számára, hogy annak van igaza, aki a kardot ragadó Jézus képét melengeti a szíve alatt. Az ellenoldal iránt így nehéz nála megértést tanúsítani, vagy akár csak annál bonyolultabban magyarázni az oda tartozókat, mint hogy védik kiváltságaikat. Mindezt viszont ilyen szép, valóban lángoló mondatokon keresztül adja vissza a szerző: „nem Isten lázad fel, hanem a robot, az úrbéri bérföld, a tized, a holtkéz, a bér, az adó, a viaticum, a szalmacséplés, az első éjszaka joga, a levágott orrok, a kivájt szemek, a megégetett, kerékbe tört, harapófogóval szétszaggatott testek. A túlvilágról szóló viták valójában e világi dolgokról szólnak. Ez az oka, hogy még mindig olyan nagy hatással vannak ránk ezek az agresszív teológiák. Csak emiatt értjük a nyelvezetüket. A zabolátlanságuk a nyomor erőszakos kifejeződése.”
Mindezzel együtt is érdemesebb talán a Napirenddel kezdenie annak, aki Vuillard műveivel szeretne megismerkedni.
Éric Vuillard: Szegények háborúja, ford.: Tótfalusi Ágnes, 21. Század Kiadó, 2021, 3690 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/11. számában jelent meg, március 11-én.
