Fedő alatt, lefojtva forrnak az indulatok, már-már kitörni látszanak, de valóban eljutunk a robbanásig? Vagy, miként megszokhattuk, a pattanásig feszült légkör állandósul? Míg végül beköszönt a látszatnyugalom, nem több persze, mint újabb vihar előtti csend. Közhely, hogy folyamatos polgárháborús hangulatban élünk, plakáterdők és végtelenségig lebutított jelmondatok tartanak folyamatos készültségben. A csúcspontig viszont – szerencsére – sosem jutunk el, viszont azért akadnak éles helyzetek.
Nem is feltétlenül kell a legdurvábbra, 2006 őszére, elég mondjuk a menekülteket befogadni kész panzióst ért támadásokra gondolnunk. De Tóth Krisztina írónőnek is elég volt néhány keresetlen szót szólnia Jókai Mór egyik művéről, rögtön szembesülhetett a propaganda erejével.
A revolverkommunikációban résztvevők persze az ilyesmit mindig eltolnák maguktól. Sok ez nekik, kényelmetlen látni azoknak az indulatoknak a kitörését, melyeket ők maguk szítottak. Ezzel szembesülhetünk Dévényi István kollégánk legújabb regényében is. Az Egy vérből valók párhuzamosan mutat két nagyon eltérőnek tűnő életutat: aranyifjúi életet élő propagandistáét (Talján Kristóf) és jóval szerényebb körülmények között napjait tengető hívőét (János). De nem kell attól tartanunk, hogy majd a szélsőségeket magunkról könnyen lerázva helyezkedünk szembe mindenkivel, hiszen a legkevésbé sem egydimenziós, papírízű karaktereket kapunk. Nem is beszélve a többiekről, így mondjuk a Jánossal együtt induló, de felfelé ívelő pályájú Bencéről, aki az autógyárnál egész jó pozícióig jutott, de a fokozódó tüntetések, illetve a közelgő bezárások persze kényelmetlenül érintik. Mégis, bár dühös, de azért késznek tűnik félresöpörni a tiltakozásokat annyival: agymosott kamaszok, majd kinövik. A Talján műsorain hergelődő János viszont már nem finomkodna: „állatok ezek”.
Hiszen mit is mondjon, amikor naponta megkapja, mit is gondoljon a tüntetőkről: „Négyig videójátékot nyomogatnak, este beb.sznak, aztán vonulgatnak”. Hoppá, elnézést, ez egy valóságos cím az elmúlt napok híradásaiból. Nem lehet tehát a regényt azzal vádolni, hogy túlzottan elemelkedne a körülöttünk lévő világtól. A közeget kevésbé ismerők, különösen a naivabb rajongók persze nem feltétlenül gondolnák, hogy a nagyon eszmeinek érzett társaság valójában kósza numerákban és ordas lerészegedésekben méri a napokat. A hívekről pedig nagyjából épp azt gondolják, mint azok az ellenoldali szereplők, akiknek lealacsonyító jelzőin persze mindig készek felháborodni.
Izgalmas, fájóan életszagú történet ez, amelynél megvolna a didaktikusság veszélye, de szerencsére jóval összetettebb, pontosabb és tragikusabb sztori ez annál. A nyelv pedig, ahogy a Hádujudú esetében, úgy most is visz magával. Afféle játék is lehetne, próbáljuk hangzás alapján kitalálni, az ízesebb igék közül melyik mit jelent: csuszmákol, penderedik, göbbed, hümment, cüccögtet és így tovább. Sokszínű nyelvünkkel márpedig tudni kell bánni: mikor fegyver, mikor térkép? Az Egy vérből valók segíthet, hogy visszariadjunk, mikor a mindenféle jól hangzó nyelvi konstrukciók miatt már nem embereket, csupán leküzdendő akadályokat látnánk magunkkal szemben.
Dévényi István: Egy vérből valók, Cser Kiadó, 2022, 3995 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/30. számában jelent meg, július 22-én.
