A dolgot őt magát nézzük, szólt az egykori Magyar Nemzet – egyébként Bocskai Istvántól kölcsönzött – jelmondata. A köntörfalazás kerülésére biztató, egyértelmű megfogalmazás. De tudjuk jól, van, amikor a dologról magáról nem lehet beszélni, akár külső erők kényszere miatt, akár mert szavaink sincsenek rá. Diktatúra idején szárnyra kaphat a parabola-irodalom, de még az „ártatlannak” induló sorok mögött is mélyebb, titkosabb értelmet kereshetnek az olvasók.
Mészöly Miklósnak a Vadvizek utáni második fontos elbeszéléskötete 1957-ben jelent meg, mondhatni, történelmi időkben. A kötet elbeszélései persze nem a forradalomról adtak számot, hanem a II. világháború tapasztalatáról, annak következményeiről, illetve a Rákosi-kor abszurd kegyetlenségeiről. Ahogy Szolláth Dávid is írja az utószóban, az 1948-as Vadvizeken még nem hagyott nyomot a világégés élménye, annál inkább a Sötét jelek enigmatikus, komor szövegein.
Ugyan Tandori Dezső úgy látta, ezek a Mészöly-novellák „még nem a parabola felé vezetnek”, hanem egyértelműbb szövegek „mocskos és kisszerű tragédiákról, kisvilágok alantasságairól”, de bőven találjuk azért itt nyomát rejtettebb politikai mondanivalónak, metaforikus társadalomábrázolásnak. Vegyük csak rögtön a legismertebbet, a Magasiskolát, ami nem is olyan burkoltan mutatta meg egy solymász kisközösségen belül, hogyan tud teljesen észrevétlenül működni a céltalan erőszak, az értelmetlen teljesítményhajhászás. A madarak űzése, egymásnak eresztése, majd a konc feletti megbékéltetése persze filozófiai alapok mentén történt, a solymászatot vezető Lilik mindig tudott egy jó Thaymur-idézetet arra, miért is veszedelmes az anarchia, miért a legjobb a rövid póráz.
Hasonló elbeszéléseket szép számmal találunk a Sötét jelekben, legyenek azok felnőtteknek szóló történetek vagy épp gyerekmesék. Mészöly pedig rendre az állatvilággal mutatja meg, milyenek is vagyunk mi valójában. Amilyen rövid, olyan megrendítő például az Állatok, emberek, amiben az addig békés tehéncsorda teljesen felbolydul, mikor arra a helyre ér, ahol előző nap társukkal végeztek. „Féktelenségükben már egymást emésztették és zúzták, már egymás testén gázoltak keresztül önkínzó tébolyukban, már maguk iránt sem volt bennük irgalom. A gyerek ettől rettent meg, az öreg ettől volt nyugodt. Tudta, hogy néhány száz méterrel odább már ismét bambán és jámboran fognak hömpölyögni a sivatagos rétség közepén, mintha emlék és indulat egyszerre elzsibbadt volna bennük.” Végül hiába minden, hiába a sötét jel, ami egyszeriben emlékeztette őket a történtekre.
A háborús pusztítás nyomai minduntalan felbukkannak fákon, épületeken, ahogy az embereket megszédítő varázslók is jelen lesznek mindenhol. Vegyük csak a Papur címszereplőjét, aki azzal biztatja a hatása alá került borbélyt: cselekedni kell, mert „csak így fog betelni a végzet, ami reánk méretett.”
És ha már sötét jeleket keresünk, találhatunk épp a kötet kapcsán is. Ami akkor még nem hozta meg az írónak a népszerűséget, értékeit csak később fedezték fel igazán, még ha ma is inkább csak a Magasiskolát és A stiglicet ismerik innen az olvasók. A Népszabadságban azért 1958. február 8-án megkapta a magáét a forradalom utáni évben gyorsan kihozott könyv, amiből jó pár példányt aztán sietve kellett visszarendelni a boltokból. Mint olvashattuk: „A kétértelmű, ködös szimbólumok nem állnak egyedül a kötetben. Hasonló célzások, zagyva és hazug beállítású helyzetek előfordulnak az író más elbeszéléseiben is. Az ilyenfajta uszító írásoknak pedig nincs helyük a magyar könyvkiadásban. Jó volna, ha Mészöly Miklós nagyobb erőfeszítéseket tenne arra, hogy felfogja az igaz, valóságos összefüggéseket.” Ironikus, hogy az újságíró a Magasiskolát azért megdicsérte, a kötet egyik legszebb írásának tartva: „megragadó a természettel való azonosulásban, vad, kemény szépségében.” (Mintha az Állatfarmot dicsérnénk, amiért hűen ábrázolja egy sertéstelep viszonyait.)
De mindez a kritika nem Mészöly pályáján lesz sötét jel, hanem a cikkszerzőén, Kemény Györgyén. Aki ekkoriban a Népszabadságba írt irodalmi- és színházkritikákat, később a Thália Színház dramaturgja volt. Mindössze 43 évesen, 1972. nyarán lett öngyilkos, a Budapest Szálló legfelső emeletén lévő kávézóból ugrott le. A torony tetejére ezután szereltek fel egy védőhálót – egy újabb sötét jel.
Mészöly Miklós: Sötét jelek, Jelenkor, Budapest, 2019, 3999 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg, 2020. április 17-én.
