Kívülállók nem feltétlenül tudják, milyen elengedhetetlen része a szerkesztésnek a húzás, és mennyire jót tehet az adott szövegeknek. Hát még, ha a szerkesztő élvezetét is leli benne! Mint a Magvető főszerkesztője, Turi Tímea, aki tavaly júniusban fogalmazta meg a Facebookon: „lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de nagyon szeretek húzni, olyannyira, hogy nem is mindig várom meg ezzel a második olvasást. Ilyenkor mindig azt érzem, kidobom a homokzsákokat a léghajóból, hogy az még magasabbra repüljön”. Darvasi László nagyregényénél viszont kénytelen volt megadni magát. Aki hallott már a júniusban megjelent regényről, pontosan tudja, miért: a Neandervölgyiek monumentális, több mint 1700 oldalas mű lett.
Az, hogy végül három kötetben, Neandervölgyiek I–III. címmel jelent meg, persze rögtön azt a csalóka látszatot keltheti, mintha itt egy sorozatról lenne szó. Az kevésbé szokatlan, hogy az egyenként akár öt-hatszáz oldalas kötetek egymás mellé rendezve elképesztő oldalszámot adjanak ki. Pedig az sem vall enyhébb grafomániára, ha valaki pár év leforgása alatt tizenkét vaskos könyvet tesz le az asztalra. Sokan már kitalálhatták, a történelmi kalandregényeivel ismertté vált Bán Mórra gondolok, akinek Hunyadi-sorozata tavaly már a 12. kötetet érte meg. (Pontosabban a 13.-at, mert – hogy még formabontóbb legyen – volt egy másfeledik is.) Ha összeadom az egyes részek oldalszámait, 6150 felett lesz a végeredmény. Mindennek megírásához azért kellett másfél évtized, de így is elképesztő a teljesítmény.
Mégis nyilvánvalóan nagyobb kihívás egyetlen, ezer oldalt meghaladó kötetet olvasni vagy szerkeszteni. Turi Tímea sem dolgozott korábban hasonlón, az 1908 és 1957 között játszódó magyar nagyregényhez több millió karakteren kellett átrágnia magát. A húzás pedig, amire az elején is utaltunk, nem volt egyszerű. Például akkor, amikor a 30. fejezetben kiderült, hogy a 20.-ban elhanyagolhatónak ítélt mellékszereplőnek központi jelentősége lesz. Ugorhatott is vissza, hogy újragondolja az egészet. Nem a Neandervölgyiek az egyetlen monumentális regény, amely az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent.
A József Attila-díjas költő, Sebők Éva könyve, az Egészen sötét 1056 oldalon jött ki a Napkútnál. A szerzőt elsősorban gyerekköteteiről ismerhetjük, a posztmodern műveket idéző, disztópikus nagyregény meglepőnek tűnhet tőle. Bizonytalankodott, végül pedig nem adta ki életében a húsz évig írt munkát. Halála után tizenkét évvel fia, Sebeők János munkájának köszönhetően jelenhetett meg végül a magyar irodalmon belül is formabontó kísérlet. Rokoníthatjuk épp Thomas Pynchon egyes munkáival, elővehetjük Határ Győző fantasztikus, Éjszaka minden megnő című regényét. Kérdéses persze, a magyar irodalmi világ tud-e majd mit kezdeni vele, eljut-e egyáltalán az olvasókhoz. A Napkút a furcsa (weird) irodalom kiváló munkáit gondozta az elmúlt években: aki szívesen olvasta Böszörményi Márton vagy Farkas Balázs könyveit, tegyen próbát az Egészen sötéttel is.
A hasonlóan terjedelmes művek általában már méretüknél fogva is a magyar irodalom sarokpontjaiként szolgálnak. Ha végiggondoljuk ezeket a könyveket, nem igazán jut eszünkbe kifejezetten sikerületlen munka. Valahogy nehéz elgondolni, hogy valaki ennyi energiát fektessen egy olyan munkába, amelyik végül nem teljesíti be önmagát. Az viszont már sokkal bonyolultabb feladat, hogy valaki olyat írjon, amit a befogadói közeg nem kezd óhatatlanul kisebb részekre bontani. Nádas Péter 2005-ös nagy műve, a Párhuzamos történetek is három részben jelent meg. Megírásához a régóta Nobel-esélyesként emlegetett írónak kellett két évtized: 1985-ben fogott bele, majd a berlini fal leomlása, illetve 1993-as infarktusa, halálközeli eredménye is jelentősen befolyásolta a végeredményt.
A Le Monde kritikájában Nils C. Ahl és Florence Noiville úgy fogalmazott: Nádas a XX. század Európájának izgalmas, véletlenszerűnek tűnő eseménysorozatát prezentálta. Az író ki is fejtette a francia lapnak: ahhoz, hogy sikerüljön megírnia a művet, időnként az életet is meg kellett állítania maga körül. Aszkéta életre rendezkedett be, időnként kizárólag vizet ivott, de a regény megírásához eközben elolvasott több mint száz könyvet.
Akadnak aztán olyanok, akik ritkán jelentkeztek regénnyel, de akkor valami igazán nagyívűvel álltak elő. Az erdélyi próza nagymesterét, Szilágyi Istvánt ismerve csodálkozva ismerhetjük fel, hogy korszakos műve, a Hollóidő „csupán” 544 oldalt tesz ki. Nyelvezete viszont annyira sűrű, annyira meg kell rágnunk minden mondatát, hogy az felér három-négy vaskos Harry Potter-kötet végigolvasásával. Az igazán hosszú munkáját kevesebben ismerik: az Agancsbozót, mely legutóbb az MMA Kiadónál, 824 oldalon jelent meg, valóban súlyos mű lett. Mindezt úgy, hogy csupán négy szereplőt mozgat, a történet pedig kronologikus. „A négy barlanglakó programozottan precíz ténykedése, napi teendői, fárasztó pontossággal leírt sürgése-forgása a hiábavalóság történéseként olvasható. Ez magyarázza az unalom kockázatába is belemenő lassú elbeszéléstempót és a terjedelmet, melynek valódi értelme a mű formacéljának szögéből érthető meg” – állapította meg a Jelenkor 1991. áprilisi számában Thomka Beáta.
Karátson Gábort íróként, festőként és filozófusként is ismertük, de a közbeszédben halála óta elsősorban környezetvédelmi aktivizmusa révén van jelen. (Kicsit hasonló helyzet, mint a nagyszerű dokumentumfilmeket is rendező, vele azonos szellemi körben mozgó Lányi Andrásé.) Pedig nemcsak tempera- és olajfestményeivel, de nagyszerű irodalmi műveivel is nyomot hagyott. Az Ulrik úr keleti utazása, avagy A zsidó menyasszonnyal 1160 oldalon keresztül tett így. Ahogy az a fentebbi művek esetében is jellemző, Karátson könyve szintén egyszerre pergeti végig családja múltját és a történelmet, az őskortól és az egykori Kínától eljut egészen napjaink VIII. kerületéig. A Holmiban három évvel megjelenése után, 1995-ben írt róla Bikácsy Gergely, érezhető elkeseredéssel: „Habzsolásra, egybeni végigolvasásra, belefeledkezésre hív ez a letehetetlen, magát könnyen olvastató, de végigkövetni mégsem könnyű, tündéres-sárkányos varázsszöveg. »Találtam egy könyvet« – írhatnám jegyzeteim fölé, nemcsak azért, mert a szokottnál is inkább elkésett ez az ismertetés, hanem azért is, mert az Ulrik úr... mint óriási, de máris elfeledett meteor vagy erdővel befedett őserdei város bukkan olvasójára; rácsodálkoztunk, amikor megjelent, majd alamuszian elfeledtük...”
Jellemző az is, mi jut eszünkbe elsőre, ha a leghosszabb magyar regényekre olvasunk. A Gyakorikérdéseken válaszolták azt egy kíváncsiskodónak: „nem tudom, de gyanítom, hogy valamelyik Jókai-regény lehet”. Más rögtön kijavította: Jókai Mór nem annyira hosszúságban, inkább a regények számában volt kiemelkedő. Szóba került viszont Déry Tibortól A befejezetlen mondat, melynek legutóbbi kiadása 1092 oldalt tett ki. Fábri Zoltán filmadaptációja könnyebben adja magát, de azért, ahogy a cím is utal rá, itt is kitettek magukért: 141 perc a befejezetlen mondatból.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/28. számában jelent meg július 12-én.
