Számos óvoda és iskola, 2800 utca, hidak, színházak, művelődési házak, laktanyák, forrás és idősek otthona, lakótelepek és parkok, könyvtárak és művelődési házak, horgászegyesület és vadásztársaság, diszkó és étterem, sőt még egy kisbolygó is – egymástól távol eső helyek, amelyeket mégis összeköt Petőfi Sándor neve. A reformkor költőjének kultusza korokon és politikai rendszereken átívelő, alakja nemcsak verseiben, de a róla elnevezett helyeken keresztül is tovább él.
Önkénytelen az ember, / Mindenre születik, / Mint a magasb hatalmak / Ott fönn elvégezik. / Fölöttem is határozott / Az égi végzemény: / Csavargónak születtem, / Csavargó vagyok én. // Betérek Debrecenbe / Bolond Istók gyanánt, / S tovább megyek, ha ittam / Bort és öleltem lyányt. / Ma itten, holnap ottan, / Csak ez az élemény… / Csavargónak születtem, / Csavargó vagyok én – írta 1844-ben született versében. Petőfi vándorlélek volt, aki rövid élete alatt szerelmet keresve, olykor kalandvágyból, máskor elvonulásként gyalog, szekéren, vasúton keresztül-kasul járta be az országot, költeményei több mint hetven településhez köthetők, míg emlékeit az Úti jegyzetek (1845) és Úti levelek (1847) című írásaiban örökítette meg. Vajon ha ma élne, milyennek látná Magyarországot, a róla elnevezett utcák lakóit? Petőfi szelleme miként él velünk? Járnak köztünk ma hozzá hasonló forradalmi lelkületű fiatalok? Ezeket a gondolatokat kívánta képekben megfogalmazni a dokumentarista fotós közösség, a Pictorial Collective kilenc tagja – Bácsi Róbert László, Bődey János, Hirling Bálint, Mohai Balázs, a tragikusan fiatalon elhunyt Móricz-Sabján Simon, Pályi Zsófi a, Stiller Ákos, Urbán Ádám és lapunk munkatársa, Végh László –, akik másfél évig járták Magyarországot, a Kárpátalját, a Vajdaságot és Erdélyt, hogy megörökítsék, miként élnek a határon túlra is átnyúló (olykor képzeletbeli) Petőfi utcák lakói, a mai települések miként őrzik a forradalmár örökségét.
A 2023-ban, a budapesti Capa Központban bemutatott képanyagból mostanra impozáns fotóalbum született. A közösségi finanszírozásban megvalósult kötet szerkesztője Virágvölgyi István, a Capa Központ művészeti vezetője, a 2023-as kiállítás kurátora, tervezője Polgárdi Ákos, a Magyar Könyvtervezés díj alapítója volt. A képeken megjelennek utca- és emléktáblák, névrokonok és rokonok (utóbbiak Petőfi oldalági leszármazottjai), kitárulnak annak a váci háznak a kapui, ahol a költő Anyám tyúkja című versét 1848 februárjában papírra vetette. Nagyar településen most is ott áll az a fa, amely alatt a hagyomány szerint Petőfi A Tisza című költeményt írta, Kocséron pedig a Kutyakaparó nevű csárda, amelyhez hasonlót Petőfi szintén megörökített. Láthatjuk Székelykeresztúrt, ahol a költő utolsó estéjét töltötte 1849-ben, de megtudhatjuk, hogy a vászolyi Petőfi utca egyik lakója ma is őriz egy Petőfi Sándor születési évéből, 1823-ból származó petróleumlámpát. Hogy milyen erővel bír a költő kultusza, talán az az emléktábla szemlélteti a legjobban, amelyen ez olvasható: „Ebben a házban nem lakott Petőfi Sándor.”
„Ezek a fotók a rögzített mozzanatok együttesével elsősorban azt üzenik, hogy a vidéki lét állandósága maradandóbb, mint azt gondoltuk. (…) Ez a kötet elkerüli az aktualizálás csapdáit. Nem foglal állást az értékkülönbségek között, nem kritikai szociofotók gyűjteménye, nem keres választ a politikai kettéosztottság okaira. Nem vádol és nem idealizál, nem enged teret semmilyen külső értékrend elvárásainak és a spektákulum csábításainak. Azt mutatja meg, amit bárki megtalálhat” – írja Kovách Imre vidékszociológus a Petőfi utcák népe – Szubjektív fotós látlelet a magyar társadalomról című kötet előszavában. Ezek a képek tényleg segítenek eltávolodni saját, sokszor buborékként körülölelő valóságunktól, néha egy szomorú-szürke, szegény ország képe rajzolódik ki előttünk, máskor egy pesszimizmusában is felszabadult nemzet portréja. Önironikus alakok jelennek meg, bohócok és együgyűek, kedves és szerethető figurák, teátrálisak és önazonosak, feltörekvő, hittel-reménnyel teli fiatalok, megfáradt öregek.
Hétköznapi életünk szerves részei a Petőfi utcák, ahol tűzoltóság és pizzéria, kocsma és kisbolt, káposztaföld és temető, állatorvos és tetoválószalon, szobrászműhely és méhészet mind helyet követel magának. A Petőfi utcák népe mi magunk vagyunk, egyszerű halandó emberek tele vágyakkal, megélt és elszalasztott lehetőségekkel, könnyel és mosollyal.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/24. számában jelent meg június 14-én.
